Imádkozzunk a kommunizmus áldozataiért, különösen az elhunytakért, de azokért is, akiket lelkileg gyötört meg a rendszer, hiszen ők is áldozatai annak – fogalmazott a szentmise kezdetén Szabó Ernő linzi magyar lelkész, majd többször is kitért a két erdélyi mártír lelkületű püspök, Isten szolgája Márton Áron és dr. Jakab Antal hősies helytállására. A szentmise befejező áldását követően gyertyát gyújtott az emlékükre, majd e sorok írójának kérdéseire válaszolva kifejtette: egészen közelről ismeri azt a fizikai és lelki elnyomást, amely ellen a két püspök harcolt, hiszen ő maga is Erdélyben – Kolozs megyében, Dézsen – élt abban az időben. Sőt nemcsak élt, hanem elszenvedője volt édesapja folyamatos meghurcoltatásainak.
– Édesapám 1956-ban tért vissza Zalaegerszegről Dézsre. A ferences harmadik rend tagja volt, mélyen vallásos ember és nagy magyar. Mindig azt mondta: mi magyarul élünk és magyarul fogunk meghalni. A szekuritáté, azzal vádolva, hogy Erdélyben tovább akarja szítani az ’56-os magyar forradalmat, a Dézsre visszaérkezése pillanatától egészen a rendszer bukásáig figyelte és üldözte – emlékezett vissza azokra a nehéz időkre Ernő atya. – Meg akarták tiltani édesapámnak, hogy templomba járjon és a gyermekeit templomba vigye, meg akarták tiltani neki azt, hogy higgyen. De erre édesapám válasza az volt, hogy a mi családunk nem tud a Jóisten nélkül, hit nélkül, ima, templom és szentmise nélkül élni. És elmentünk a templomba, imádkoztunk és hittünk, s ott vagyunk a szentmisén azóta is. Édesapámat éjjelente – rendszerint három órakor – sokszor bevitték a rendőrségre, és megverték, úgy, hogy a nyoma ne látszódjék (megvoltak erre a módszereik), de ő erről soha nem beszélt, ezzel is védeni akart bennünket. Csak halála előtt a betegágyán szólt nekem a történtekről. A kommunista diktatúra áldozata volt egy életen keresztül, de mártír lelkülettel megvédte a hitét, a magyarságát és a családját.
Az elhintett mag jó talajba hullott, a hit és a magyarság védelme terén ugyanis nem maradt le Ernő atya sem.
– Dézsen szikra voltunk a hamu alatt Tőkés Lászlóval és Kalapáti Jolán magyartanárnővel – tekintett vissza kispapi éveire a linzi magyar lelkész –, emiatt rengeteg problémám volt a szekuritátéval abban az időben. Kolozs megyében, ahol kisebbségben voltak a magyarok, mi ébren tartottuk a magyarságot és a nemzeti öntudatot. Elénekeltük a magyar himnuszt és a székely himnuszt a két zászló mellett! A Szent Anna-tónál is kitettük a magyar zászlót és a székely zászlót és elénekeltük a himnuszokat, a kommunista időben! Örvendek, hogy megúsztam, s hogy pap lehettem.
Pap lett, mégpedig a diktatúra utolsó éveiben, avatottan tud tehát szólni a két nagy erdélyi püspök megpróbáltatásairól. Welsben is elmondta: Márton Áron és Jakab Antal legfőbb „bűne” az volt, hogy papok voltak, akik életben tartották az emberekben a lelkiséget. Azon kívül küzdöttek az elnyomás ellen, ezért üldözte őket a hatalom – folytatta Ernő atya. Emlékeztetett: mindkét püspök megjárta a börtönt, Márton Áron 1949 és 1955 között raboskodott – majd 1957-től 1967-ig palotafogságban volt Gyulafehérváron, csak a székesegyházig hagyhatta el a lakhelyét –, Jakab Antal pedig 1951 és 1964 között tizenhárom éven át sínylődött Románia börtöneiben, súlyos verésektől sem kímélten, s ebből három évig a felsőbányai ólombánya mélye jutott neki osztályrészül.
Ernő atya felidézte Márton Áron 1944-ben Kolozsváron mondott szavait, miszerint: „Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.” Ezért üldözték őket: mert az igazságot védték, a szeretetet szolgálták és ez mellett végig kiálltak, ezért még a börtönt is vállalták – tette hozzá Szabó Ernő atya, majd újra elmesélte az ő csodával határos történetét:
– Márton püspök 1980-ban halt meg, és én 1983-tól 1989-ig tanultam a gyulafehérvári teológián. A hat év alatt néhány osztálytársammal minden szombaton lementünk a székesegyház kriptájába – most is érzem annak az illatát és a hűvösségét, de a lelki melegséget is, ami a Márton Áron sírja előtti falból árad. 1993 óta ott van mellette Jakab Antal püspök is –, és imádkoztunk Márton Áron püspök nyughelyénél, hogy legyen vége a kommunizmusnak. Akkoriban a szatmári, nagyváradi és temesvári egyházmegyének nem volt külön teológiája, mindenki Gyulafehérváron tanult, és ebben a csoportban mindegyik egyházmegyéből volt valaki, pedig nem szándékosan állítottuk össze így a csoportot… 1989 júniusában Jakab Antal püspök pappá szentelt bennünket, és decemberben megadta a Jóisten, hogy a teológusok kérése hat év után beteljesedett! Én ezt csodának tartom, és úgy érzem, valamit tettem. Nem ezért lett vége a kommunizmusnak, de lehet, hogy ezért is.
A mi két erdélyi püspökünk, a többi pappal és főpappal együtt, akik mártírként éltek, legyenek a mi példaképeink és kövessük őket a hitben, reményben, szeretetben – hangzott az útravaló, majd mielőtt elköszönt volna híveitől, Szabó Ernő atya megemlékezett még a Felső-Ausztriában élő Máthé Gergelyről is, akinek ’89-ben meglőtték a lábát, s azóta 24 műtétet hajtottak végre rajta. „Ő is a kommunista diktatúra áldozata, és a mai napig szenved emiatt. De felemelt fővel, magyarként ott volt a barikádon. Ma őrá is gondolok” – zárta gondolatait a plébános.
Végül pedig Bartis Ferenc költő drámai sorstapasztalása és az igazságtalanság miatti fölháborodása gondolkoztathatta el a jelenlévőket s adott számukra egyúttal bátorítást, biztatást is: „Kínjaid, jaj, drága Áron bácsi, / erőforrás fogyatkozásunkban… / A »Csakazértis élnünk kell, öcsém« / ma bennem zokog. Tőled tanultam. […] Benne élsz tudatunk sejtjeiben, / sejtjeinek tudatában. Parancsolj / ránk, hogy akarjunk élni és győzni, / merjük a pusztulást megelőzni, […] Biztass, parancsolj! Baj van a gáton… / Minden székely legyen Márton Áron!”
Virágszirmok Márton Áron szülői háza elé
Szentmise után a csíkkarcfalvi születésű, ma a felső-ausztriai Windernben élő Kiss Irénke is felelevenítette gyermek- és fiatalkori emlékeit:
– Jól tudtuk, hogy kommunizmust élünk és minden tiltva van, hat-hét éves gyermekekként mégis összetársultunk az utcánkból, kimentünk a mezőre, virágot szedtünk, s azt a mezei virágot Márton Áron püspök szülői háza előtt elszórtuk. Azután nagy boldogan tértünk haza, mert nem vette észre senki, hogy mit csináltunk. Ezt azután többször megismételtük.
Kiss Irénkéék nem azért szórtak virágot Márton Áron szülői háza elé, mert számítottak hazaérkezésére, hanem mert püspöküket nagyon tisztelték. „Édesanyámtól – akit Márton Erzsébetnek hívtak és rokonságban is áll a nagy püspökkel – nagyon sokat hallottam Márton Áronról. Abban az időben nem volt televízió, sem rádió, nekünk a szülőkkel való beszélgetések voltak az élményeink, mindent tőlük tanultunk és hallottunk. Ezért mentünk a virágokkal Márton Áron házához, hogy a magunk módján kifejezzük az iránta való tiszteletünket” – mesélte a kedves székely asszony, s felidézett egy másik emléket is:
– A férjemmel, Károllyal egyszerre bérmálkoztunk Csíkkarcfalván és Márton Áron bérmált minket. Ez számunkra óriási megtiszteltetés volt! Emlékszem, gyönyörűen kidíszítették a falut, még egy hatalmas virágkaput is állítottak a jenőfalvi részen a Csíkszentdomokosról érkező Márton püspöknek. Nagy esemény volt az a hatvanas évek végén: a nagy püspök tizenegy év után végre megszabadult a palotafogságból, szabadon járhatott, bérmálhatott. Nagy ünnepély volt, amit soha nem fogok elfelejteni.
*
Azok a virágszirmok hullnak ma is Márton püspök háza elé, világszerte emberek sok ezreinek szívében legalábbis biztosan. És hullnak Jakab Antal püspök kilyénfalvi szülői háza elé is, és hullnak Szabó Ernő atya édesapjának sírjára, és minden, a kommunizmust megszenvedő áldozat emlékére, akiket ma gyertyák fénye és az ég csillagai világítanak meg. Illetve akik ők maguk az égen fénylő csillagok.
