A Bornemisza Péter Társaság márciusi rendezvényének előadóját dr. Bartók Miklós elnök köszöntő szavai után Mag. Tubák Csaba titkár mutatta be a nagyszámú, avatott és a téma iránt igen élénken érdeklődő közönségnek. Elmondta: Molnár Mária életrajzában különösen megragadta őt az a mondat, hogy „A művészetelmélet és esztétika mellett fontos volt számomra a magyar kultúra nemzetközi kontextusának megteremtése.” A XX. századi és kortárs magyar, illetve közép-európai művészetet kutató szakember áttekintő előadásában éppen ezt: a magyar kultúra Európában jellemző helyzetét vizsgálta meg, alapvetően a képzőművészet, filmművészet, zene és az irodalom vonatkozásában, a nyolcvanas évek közepétől napjainkig tartó időszakot érintően.
Molnár Mária elmondta: a nyolcvanas évek közepén a három T (Tiltott, Tűrt, Támogatott) elv egyfajta oldódásának lehettünk tanúi. A kultúrpolitikának szüksége volt a nyitás látszatára, ezért olyan művészek is bekerültek a – jellemzően a – Műcsarnok által szervezett külföldi, nemzetközi kiállításokba, akiknek korábban erre nem volt módjuk, mert a „tiltott” kategóriába sorolták őket. A filmiparban is jelen volt a cenzúra, de a filmesek érdekérvényesítő képessége általában erőteljesebb, mint a képzőművészeké és az irodalmároké, így ők eljutottak a nagyfesztiválokra, Jancsó Miklós, Makk Károly, Jeles András – Nemes Jeles László édesapjának – egy-egy filmjét kiengedték Cannes-ba, Karlovy Vary-ba, Berlinbe és nyertek is díjakat szép számmal. A filmművészetben – hallhattuk az előadáson – a Balázs Béla Stúdióban összpontosultak az alternatív, ellenzéki elemek. Az irodalomban folyamatosan kerestük a rejtett és kódolt üzeneteket – folytatta az előadó, a zene helyzetével kapcsolatban pedig azt emelte ki, hogy mivel abba kevés politikai tartalom illeszthető, ennél a műfajnál a kultúrpolitika megengedőbb volt: a szólistákat – például Kocsis Zoltánt, Ránki Dezsőt, Perényi Miklóst – néha kiengedték külföldre, de a ma jellemző mozgás a zenei életben is csak a rendszerváltozás után alakult ki.
A kilencvenes évek elején zajló folyamatokról szólva Molnár Mária emlékeztetett: át kellett alakítani az intézményrendszert, a kultúrafinanszírozást, megalakult a Nemzeti Kulturális Alap, attól kezdve tehát a döntéseket szakmaiság, nyitottság, konszenzus jellemezte.
A képzőművészeti életben számos magángaléria nyílt (jelentős részük komoly fedezet, háttér nélkül, emiatt mindössze egy-kettő maradt fenn közülük) és sorra nyíltak a pincegalériák is, azaz erős és intenzív művészeti élet folyt Budapesten. Ma már számos olyan galéria van, amelyiknek módjában áll megjelenni a nagy nemzetközi seregszemléken.
Az antikvitások is a rendszerváltozás utáni időszakban kezdtek el virágozni. Korábban a Bizományi Áruház Vállalat mérhetetlenül lenyomta a klasszikusnak számító műalkotások árát, és ebben a kilencvenes évek elején jelentős fordulat következett be: a korábban a BÁV falain belül fillérekért megvásárolható műtárgyak ára most két, esetenként három nullával lett magasabb, és ezzel egy időben a nagy aukciós házak is létrejöttek.
Átalakult a múzeumi struktúra is. Korábban a múzeumok jobbára zárt intézmények voltak, csekély nézőközönséggel; leginkább kutatásra használták őket. A múzeum szerepe ebben az időszakban Európa-szerte megváltozott és Magyarország próbált ehhez a trendhez igazodni. A kádárista kultúrházak megszűntek, már nem volt rájuk szükség. Az embereknek viszont alapvetően szükségük van valamiféle közösségi térre. Ma a múzeumok, a fesztiválok töltik be ezt a szerepet – és az internet mint virtuális közösségi tér.
A magyar kultúra rendszerváltozás utáni helyzetét elemezve az előadó az irodalomra és a könyvkiadásra is kitért. Elmondta: abban is fordulat következett be: meglehetősen sok kisebb-nagyobb kiadó alakult, amelyek nagy mennyiségű könyvet adtak ki. Az irodalmi folyóiratok száma is elérte a harmincat, de ilyen mennyiségre egy idő után már nem mutatkozott megfelelő piacképes kereslet, így egy részük megszűnt. A külföldi kiadók magyar könyvek iránti érdeklődéséről Molnár Mária megállapította, hogy ma kevés olyan külföldi kiadó van, amelyik hajlandó magyar alkotásba befektetni, vagyis lefordítja, kiadja, menedzseli, sikerre viszi azt. Évente egy-két példát találunk erre, persze annak is örülünk – tette hozzá, és megemlítette Gárdos Péter Hajnali láz című könyvének példáját, amelyik a Frankfurti Könyvvásár sikerlistájának első helyén szerepelt. „Nagyon fontos lenne, hogy minél több magyar alkotást fordítsanak le idegen nyelvekre” – szögezte le a bécsi Collegium Hungaricum igazgatója.
A filmművészet számára is külön alap jött létre, a Magyar Mozgókép Közalapítvány. Annak helyét az elmúlt években átvette a Nemzeti Filmalap, napjainkra pedig a Filmszemle helyére a Filmakadémia seregszemléje lépett. „Gyümölcséről ismerik meg a fát” – vezette fel a magyar filmipar sikerének szemléltetését Molnár Mária. Elmondta: az Oscar-díjas Saul fia mellett „öt olyan magyar film született az elmúlt két évben, amelyek együttvéve szerte a világban elnyertek mintegy harminc díjat”, s ennek magyarázatául hozzáfűzte: a filmszakma jól ki tudja választani a megvalósítható forgatókönyveket és annak megfelelően az alkotókat.
A zene területét tekintve is úgy látja, Magyarországon nagyon jó a zenei oktatás és a kinyitott kapuk révén számos fiatal vesz részt különböző nemzetközi mesterkurzusokon. Lélegzetelállító, világszínvonalú tehetségek kerülnek ki a soraikból.
Molnár Mária arról is tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a magyar kultúrát a mai napig legalább nyolcvan százalékban az állam finanszírozza. „Ennek egyik oka az, hogy a rendszerváltozás előtti negyvenöt év nem volt a tőkefelhalmozás időszaka, vagyis az emberek nem tudnak kiadványokat, műtárgyakat olyan módon vásárolni, mintha ez az időszak kimaradt volna az életükből. Egy megerősödött polgárság egy teljesen más aspektussal tudná ezt megtenni” – fogalmazott az igazgató asszony.
Ugyancsak érdekes volt előadásának az a része, amikor a sikerről beszélt. Ezzel összefüggésben megvilágította: napjainkban a sikerhez vezető út nagyon komplexszé vált, több összetevő szükséges hozzá: szakmai hitelesség és minőség, társadalmi elfogadottság, pénz, valamint megnyerő menedzsment, amelyik képes a teljesítményt sikerre vinni.
Mindezek után egy a mai napig érvényes költői kérdést is feltett: vajon ebben az abszolút globalizált világban létezik-e olyasfajta gyökér, érzésvilág, szellemiség, esztétikai hozzáállás, ami egy művészeti alkotást sajátosan magyar karakterűvé tesz, miközben annak mondanivalója túlmutat ezen és megkérdőjelezhetetlenül univerzális? „Kérdés, hogy ezt meg tudjuk-e valósítani. A művészekre hárul a feladat, hogy ezt kitalálják” – vélte Molnár Mária.
Végül a magyar művészetet, a magyar kultúrát úgy értékelte, az felnőtt egy olyan szerephez, hogy ki tudott lépni a nagyszínpadra, sőt nemcsak kilépett, de jól látszik is. Ha pedig az önérdekérvényesítés, menedzsment és strukturáltság terén is magabiztosabbak lennénk, azon a bizonyos nagyszínpadon még jobban látszanánk – tette hozzá –, hiszen számos olyan művészünk van, aki világszinten nagyot alkotott.
– A Collegium Hungaricum elsődleges funkciója, hogy a magyar művészet legkiválóbb és legérdekesebb alkotásait bemutassa – tért ki az intézet céljaira az igazgató asszony. – Fontos, hogy aktív kulturális és szellemi kapcsolatot tartsunk az itt élő magyarsággal, és hogy a hungarikumoknak adjunk nagyobb teret.
A kultúrdiplomácia terén aktívabb menedzsment folytatását látná szükségesnek. „Különböző workshopokkal, minikonferenciákkal, magyar művészek portfólióinak a bemutatásával még intenzívebbé tudnánk tenni a magyar művészet nemzetközi elfogadottságát” – vélekedett Molnár Mária, egyúttal jelezte: ebben a törekvésben a Collegium Hungaricum feltétlenül szerepet fog vállalni.
Molnár Mária
1966. augusztus 8-án született Budapesten. 1990–1993 között a Vitéz János Tanítóképző Főiskola filmelmélet, filmforgalmazás szakán, 1996–2001 között az ELTE Művészettörténet szakán tanult. 2004 óta ugyanott a Doktori Iskola hallgatója. 2000–2002 között Kállai Ernő-ösztöndíjasként kutatott. Írásai 1991 óta jennek meg különböző szaklapokban. 1991–1993 között a Magyar Rádió munkatársa, 1994–1996 között a Magyar Televízió Múzsa Kulturális Híradójának szerkesztője volt. 2002-ben Hegyi Lóránddal együtt megalapította a Praesens nevű közép-európai kortárs képzőművészeti folyóiratot, melynek kiadója és főszerkesztője volt. A lap a régió kortárs művészetének tendenciáit mérte fel, próbálta megérteni a korszellemet, és feldolgozni azt, hogy milyen szellemi és esztétikai szempontok mozgatják Magyarország és a régió kortárs képzőművészetét. A tematikus lapszámokból építkező, nemzetközi szinten is nagy elismertségnek örvendő folyóirat több mint tíz éven át működött sikeresen. Molnár Mária számos magyar és nemzetközi kiállításnak volt a kurátora, 2003–2004-ig az Ernst Múzeum vezető kurátora volt. Jelenleg többek között a Római Magyar Akadémia kurátori bizottságának, a Nemzeti Kulturális Alapnak és a Szépirodalmi és Ismeretterjesztő Kollégiumnak is tagja. Projekt Print Plakát Tapéta című, 2004-ben megjelent könyve az 1990-es évek új műfaji tendenciáival foglalkozik. 2015. május 15-től a bécsi Balassi Intézet – Collegium Hungaricum igazgatója.
