Szerelmese lett Kárpátalja gyöngyszemének, a Hucul Párizsnak, és a sokszínű, nemzetiségekkel átszőtt rahói embereknek. Itteni élményeiről, emlékeiről, a régi és az új barátságokról 2010-ben könyve is megjelent Életem, Rahó címmel. Életében 51 alkalommal tért vissza Rahóra, ez volt utolsó, 52. útja.
Bár a háború után visszakerült Magyarországra, és Deszk lett az otthona, sosem feledte el a rahói éveket. 1991-ben tért újra vissza második otthonába, ezúttal azonban nem kellett évtizedeket várni az újabb látogatásokra. 1994. októberében a rahói római katolikus temetőben kopjafát állíttatott egykori katonatársainak emlékére, akiket sosem feledett. Elindult missziós tevékenysége, amelynek köszönhetően Rahó és Deszk között létrejött a testvértelepülési kapcsolat. 2004-ben adták ki a „Kárpátalja, a rahói járás honismereti olvasókönyve” című könyvecskéjét azzal a céllal, hogy a szórványban élő magyarok anyanyelv művelését ezzel is elősegítse. Közbenjárására a Szegeddel 1939 óta meglévő testvértelepülési kapcsolat 2000-ben új erőre kapott, majd Szegeden Rahóról utcát és villamost neveztek el. Hidat épített – képletesen – a két Tisza-parti város között, Kárpátalja népe, és az Anyaország között. Sokáig lehetne még sorolni, mi mindent tett Emil bácsi, aktív életében ezekért a településekért. Korát meghazudtoló szenvedéllyel dolgozott a közösségért, és munkája nem volt hiábavaló.
Végakaratának megfelelően hamvainak egy részét Rahón, a régen elhunyt bajtársai tiszteletére állíttatott kopjafa mellé helyezték. Tiszteletére megszólalt a havasi kürt, és utoljára sírta el neki a hegedű kedvenc nótáját.
Isten Veled, Emil bácsi!
