- Hogyan kerültél Prágába? Milyen út vezetett idáig?
- Hú, ez egy kicsit hosszú történet. 16 éve vagyok Prágában, előtte Pozsonyban éltem (mert felvidéki vagyok). Magyar-angol szakon végeztem, de abban az időben még elég volt angolul tudni, és bárhol el lehetett helyezkedni. Mivel a tanári fizetésem nem volt elég arra, hogy a pozsonyi albérletünket kifizessük, úgy döntöttem, hogy szerencsét próbálok valami más területen. Megpályáztam egy állást az akkori Figaro cégnél, ahol sikerült is elhelyezkednem, mint a gazdasági-pénzügyi igazgató titkárnője. Rögtön a háromszorosát kaptam a tanári fizetésemnek. Fél évig dolgoztam így. Nagyon jó főnököm volt, nagyon sok segítséget adott. Viszont 2001-től a prágai és a pozsonyi céget egy igazgatóság alá vonták, és közülünk egy pár embernek felajánlottak egy prágai állást. Ekkor már férjnél voltam, nem akartunk külön élni, úgyhogy nagyon sokat tépelődtünk azon, hogy meg merjük-e lépni a költözést. Végül ő volt az, aki rábólintott, hogy gyerünk Prágába. Nekem egyszerű volt, mert egyik nap befejeztem a munkát Pozsonyban, másnap újrakezdtem Prágában, de a férjem csak három hónap elteltével tudott ideköltözni. Úgyhogy 2001-től élünk itt, így kerültem ide gazdasági tervezőként.
- Mondtad, hogy pozsonyi vagy. Látsz-e hasonlóságot, esetleg különbséget a Felvidéken élő magyarság, illetve a prágai magyarok helyzete között?
- Azt a különbséget felfedeztem az itteni és a felvidéki élet között, ahol sokszor lehurrogtak, hogy miért beszélünk magyarul, hogy ez itt nincs. Prágában, ha az utcán vagy a villamoson megszólalunk magyarul, akkor inkább rácsodálkoznak, hogy: "Jé, ez milyen érdekes!" Tehát sokkal könnyebb itt élni, nincs ez a rágalom, nincs az, hogy a Dunántúlra küldenek (ahogy minket szoktak, sajnos). De ez nem azt jelenti, hogy itt könnyebb magyarnak lenni, viszont legalább nem kell ezt a problémát is oldani.
- Hogyan kerültél kapcsolatba az Iglicével?
- Az Egylettel úgy kerültem kapcsolatba, hogy egy nagyon jó barátnőm, akinek már idősebb gyereke van, egyszer megkért, hogy hozzam be az ő csemetéjét az óvodába. Így tudtam meg, hogy létezik ez az Egylet, hogy vannak óvodai és iskolai foglalkozások, színi előadások.
- Milyen célból jött létre az Egylet?
- Hogy az itteni magyar családoknak iskolai, óvodai, illetve kulturális hátteret biztosítson. Főleg a gyerekek számára, mivel más szervezetek inkább a felnőtteknek szolgáltatnak programokat. Tehát igyekszünk a gyerekeknek legalább mindenből egy kicsit biztosítani, ha mindent nem is tudunk, amit Magyarországon automatikusan megkapnának az oktatás, a kulturális élmények, a kézműves körök, a néptánc keretén belül.
- Napi szinten milyen problémákkal találja magát szemben az Iglice?
- Ez egy nonprofit szervezet, tehát ha nem pályázunk, akkor nincs pénzünk. A pályázatokat október-november tájékán kell leadni a különböző helyekre, melyek naptári évre szólnak – de az összeget csak április-májusban kapjuk meg, és sosem ítélik oda a megkért összeget. Vagyis nagyon nehéz majdnem fél évig úgy gazdálkodni, hogy nem tudjuk, mennyit kapunk, miközben szeretnénk azt a nívót tartani, hogy két-három havonta szervezünk egy színházi előadást, egy író-olvasó találkozót vagy egy néprajzi, néptáncos délutánt. S ezek mellett természetesen az itt dolgozó pedagógusoknak is fizetést kell biztosítanunk. Szerencsénkre a Balassi Intézet otthont ad az Egyletnek, így a terembérrel nincsenek problémáink.
- Hogyan látod, mivel lehet bevonzani a magyar iskolába a gyerekeket? Vagy jelen esetben elsősorban a szülőket kell megszólítani?
- Az nagyon jó, hogy a gyerekek nemcsak iskolába, hanem már óvodába is járhatnak és látják, hogyan működik itt a rendszer. Az óvónők, Horváth Orsolya és Fehér Rózsa, fantasztikusan felkészítik a gyerekeket, bővítik a szókincsüket különböző játékokkal, mondókákkal. Aki ide jár, az szinte már automatikusan tovább lép a magyar iskolába. Itt nem a gyerek dönti el szerintem, hanem a szülő, hogy számára fontos-e ez, mert neki kell a saját idejét úgy kialakítani, hogy fizikailag és időben képes legyen behozni a gyerekét az órákra. Nem kis lemondással jár, hogy csütörtök délután a novemberi szürkeségben fél ötre behozza a gyerekét, és jó, ha legkorábban fél hétre hazaérnek. Tehát miután a szülők ezt elhatározzák, a gyerekek aztán már szívesen járnak ide. Még nem volt arra példa az én ötéves tanári karrierem alatt, hogy tanév közben morzsolódott volna le gyerek. Ha valaki ide elkezd járni, akkor be is fejezi ezt az iskolát, de a tanévet legalább.
- És az iskolát befejezi? Mely az a legfelsőbb korosztály, amely jár hozzátok?
- Két éve sajnos a középiskolások lekoptak, tavaly már nem volt ilyen csoportunk. Az akkoriak épp érettségizővé váltak, és nem győzték a magyar iskolát is végezni a cseh tanulmányaik mellett. Tehát most általános iskolával fejezzük be.
- Milyen csoportok működnek az iskolában?
- Az iskolásokat három csoportban oktatjuk. Az elsősöket igyekszünk mindig külön tanítani, ugyanis ők azok, akik még nem írnak, nem olvasnak. A 2-3-4. osztályt oktatja Uhlířová Petra kolléganő, ők egy csoportot alkotnak, majd a felső tagozatosokkal is teljes mértékben együtt dolgozunk, ők már folyékonyan olvasnak. Serbáni Ivett nem évfolyamonként tanítja őket, hanem inkább egy téma köré épít fel úgy irodalmi, mint nyelvtani anyagot.
- És ha jól tudom, van babaklub és ovis csoport is.
- Van babaklubunk, nullától 2,5-3 éves korig várja a gyerekeket, és az óvodásokkal három csoportban dolgoznak az óvónők. Szerencsére ők jó sokan vannak, ha jól tudom, 60 gyerekkel foglalkoznak három különböző nap.
- Te vagy a legkisebb iskolás csoport tanítónője. Mi a cél, hova akarsz eljutni tanév végére a diákjaiddal? Mik a perspektívák egy ilyen helyzetben?
- Minden év elején egy kis szülőértekezletre hívom a szülőket, és megkérdezem, hogy mi az ő elvárásuk, mit szeretnének tőlem, illetve mit szeretnének, hogy a gyerekük év végére tudjon. A tapasztalat azt mutatja, hogy mindenkinek az a vágya, hogy tanuljanak meg írni és olvasni. Tehát az én célom is, hogy a gyerekek az összes betűt ismerjék – és eddig még sikerült elérnem (persze, nem megy folyékonyan). Azokat a betűket nem tanítom nekik, amik teljesen egyformák a cseh és a magyar ábécében, hanem csak a különbözőekre koncentrálunk.
- Hogyan látod a gyerekekkel elért eredményeket? Érezhető-e rajtuk fejlődés, és ha igen, akkor milyen téren?
- Erre a legjobb példák a vegyes házasságból származó gyerekek. Minden évben kerül ilyen hozzám. Sőt, tavaly jött egy olyan kisfiú, aki teljesen cseh családból származik, a nagymamája magyar, aki már az óvodába behozta néhányszor. A gyerek egyáltalán nem beszélte a nyelvet, de Orsi úgy felkészítette, hogy már tőmondatokban beszélt magyarul. Amikor hozzám került, minden ötödik-hatodik szót csehül mondott, amit aztán közösen fordítottunk le. Most már másodikos és elmondható, hogy nagyon-nagyon sokat fejlődött. Itt a szülői háttér rendkívül fontos. Van egy másik példám is: egy magyar apuka behozta ide a gyerekét, hogy tanítsuk meg magyarul. Hiába mondtuk, hogy ez nem egy nyelvtanfolyam, mi itt igyekszünk a magyarországi tananyagot átadni. És ebben a helyzetben sajnos nem volt meg a szülői segítség, tehát otthon egy szót sem beszéltek magyarul. A gyerek nem értette, miért kell neki ide járni, nem szeretett itt lenni. A két említett példa közti különbség kimenetele jól mutatja, hogy az első esetben említett kisfiú még mindig idejár, míg a másik gyerek az első év után itt hagyta az iskolát. Ha nincs szülői háttér és segítség, akkor a gyerek nem fog ide szívesen járni.
- Tehát akkor el lehet azt mondani a működésetekről, hogy az iskola és a szülő az kézen fogva kell, járjon, hogy a gyerekek szeressenek itt lenni.
- Így van, külön nem működik. Nagyon játékosan kell a diákokhoz közelíteni, ugyanis délután fél öttől fél hétig vannak az iskolai foglalkozások, s mindig meg kell szakítani valamilyen nyelvi játékokkal. Bevezettem egy szókincsbővítő játékot: behozok egy üres kerek sajtdobozt, és eljátsszuk, hogy mi lehet ez. Pantomim mozdulatokkal kommunikál egy gyerek, és a többieknek ki kell találni, hogy vajon épp mi lehet a sajtdoboz. Először csak szavakat mondanak, aztán megpróbáljuk azokat mondatba foglalni.
- Van-e arra valamilyen módszeretek, hogy a szülőket hogyan tudjátok megnyerni, hogy akarják ide járatni a gyereküket? Most olyanokra gondolok, akik saját indíttatásból nem hozzák el őket ide, vagy nem hallottak még rólatok. Van olyan rendezvényetek, amivel a szülőket szólítjátok meg?
- A színházi előadások mindenkinek nyitottak és szabadok, bárki eljöhet. S ennek keretén belül láthatják, hogy azok a gyerekek, akik látogatják az iskolai, óvodai foglalkozásokat, az előadás után együtt játszanak. Ez abból a tekintetből fontos, hogy már ekkor benne vannak egy magyar közösségben. Az aggodalmaskodó szülőknek – akik féltik a gyereküket, hogy ez már sok lesz neki, még egy iskolai foglalkozást nem fog bírni – azt szoktam mondani, hogy próbáljuk meg. Ha egy idő után úgy látja, hogy ez a foglalkozás a másik iskola rovására megy, akkor hagyják abba. De adja meg a gyereknek azt a lehetőséget, hogy megismerjen egy új nyelvet. Viszont eddig még nem volt arra példa, hogy valaki ezen okból hagyja itt az iskolát.
- Van-e olyan dolog, amin tanárként változtatnál, ha módodban állna?
- Nagyon jó lenne, ha meg tudnánk valahogy szervezni, hogy a gyerekeket egy iskolabusszal elhozzuk a cseh iskolából, és egy korábbi délutáni órában kezdenénk velük. Ezáltal ugye a szülőknek is levennénk a vállukról a terhet. De mivel Prága nagyon nagy és annak különböző területéről érkeznek be a diákok, ezért egy nagyobb pályázati összeg kellene ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani.
- Az egyik legkedvesebb élményed, ami az iskolába járó diákok között történt meg veled?
- Talán az, hogy minden éven az előző csoportom újra hozzám ül be és velem szeretné folytatni az oktatást. Illetve idén egy kislány már kétszer is elmondta, hogy nagyon szeretné, ha minden nap magyar iskolába járhatna, és hetente egyszer kellene csak cseh iskolába mennie.
- Nagyon szépen köszönöm, hogy időt szakítottál rám. További munkátokhoz sok érdeklődő szülőt, aktív gyereket és kitartást kívánok!
