„Hallottunk-e egyebet évek óta, mint hogy meghalt a vers? Nagyképű, hamis pátoszú álpapok naponta mondanak halotti beszédet fölötte, s a két látó szemére megvakított, zaklatott ember már-már csakugyan hajlandó halottat látni az üres koporsóban. A vers a természettel egybeolvadó művészet, a legnagyobb, a legtökéletesebb, a rezgő emberi lélek minden sziromnál finomabb szövésű virága… Egyszerű és áhítatos, hívő lelkemnek hadd maradjon csoda, megmagyarázhatatlan, örökké titokzatos… Csak azt lássam, hogy sok, sok éhes ember van együtt, és kéri a verset, mint a kenyeret…!” – A medgyesi iskola egyik osztálytermében a költő álma vált valóra, sok versre éhes általános iskolás és licista gyűlt össze, figyelmesen hallgatva Marosán Csaba előadását.
Az élő irodalomóra folyamán Dsida Jenő versei, levelei és egyéb írásai révén a diákok betekintést nyerhettek a költő életének emlékezetesebb eseményeibe. Elsőként megidézte Dsida visszaemlékezése alapján iskolai éveinek szigorú magyar tanárát, Juhász Pétert, aki ráébresztette a magyar nyelv szépségeire. Dsida nagy tisztelettel és szeretettel emlékezik vissza rá: „Tőle tanultam meg, hogy a Jóisten nekem adományozta a világ leggyönyörűbb nyelvét, s általa tanultam meg azt is, hogy a magánhangzóknak színűk, a mássalhangzóknak keménységük és durvaságuk, simaságuk és érdességük van. Hogy a szavak lehetnek szögletesek vagy gömbölyűek, édesek vagy keserűek, hogy egy körmondat úgy lebeghet a levegőben, mint arányos testű, kiterjesztet szárnyú sasmadár”.
Szó esett Dsida pártfogójáról, Benedek Elekről is, Marosán Csaba egy valóságos apa-fiú kapcsolatot mutatott be egy korabeli levél által. Majd bepillantást nyertek a diákok a kolozsvári Pásztortűz irodalmi folyóiratnál eltöltött évekről, valamint Móra Ferenccel ápolt szoros barátságáról. Az előadás során kiderült az is, hogy Kosztolányi Dezső nagyon szerette Erdélyt, aki Tamási Áron műveit méltatva hangsúlyozta, hogy a magyar irodalom egységes, nincs külön erdélyi és magyarországi ága.
„Vagy félezernyi dalt megírtam/ s e szót: magyar,/még le nem írtam./ Csábított minden idegen bozót,/ minden szerelmet bujtató liget./ Ó, mily hályog borult szememre,/hogy meg nem láttalak,/ te elhagyott, te bús, kopár sziget,/ magyar sziget a népek Óceánján!” (részlet) Kimaradhatatlan része volt az előadásnak az évtizedekig elhallhatott Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár) című verse, amit az 1936-os marosvécsi írótalálkozón olvasott fel első alkalommal a résztvevőknek, könny volt mindenki szemében. Majd felállt Kós Károly, barázdás arcán hullottak a könnyek, odament Dsida Jenőhöz, megölelte, és azt mondta neki: „Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!” Az első világháborút követő nemzettragédia és fiatalkori szívbetegsége rányomta bélyegét az életművére. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé. Visszatérő témái a hazaszeretet, a mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem.
Természetesen nem maradtak ki a szerelemről, házasságról szóló versei, levelei sem, amelyeket feleségének, Imbery Melindának címezett. A „csendes, vézna, sápadt szőke leányzó” menyasszonya, majd felesége lett. Dsida Jenő szeretett volna sokat utazni feleségével, látni Párizst, New Yorkot, de anyagi körülményei csak annyit engedtek meg, hogy nászútjukat Debrecenben töltsék. Álmai közt szerepelt a Baumgarten-díj elnyerése is, de kívánsága nem teljesült, nem teljesülhetett, ugyanis 1938-ban meghűlt, és bár hónapokig kezelték a kolozsvári kórházban. 1938. június 7-én hunyt el, a búcsúszertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte a Házsongárdi temetőben.
Marosán Csaba remek előadásával sok kisdiák szívébe lopta be az élővé varázsolt költőt, azzal nem titkolt céllal, hogy felkeltse az érdeklődésüket a magyar költészet eme géniusza iránt. A kiváló előadást tapssal jutalmazta a hálás diáksereg.
