Négy hónapra volt szükség ahhoz, hogy érlelődjön és kiforrja magát a gondolat, amit január közepén cselekvésre váltottunk. Sokat beszélgettünk Balga Zoltán atyával (prágai magyar lelkész) és Bazár Gyurival (egyetemista és cserkész), terveztünk, ötleteltünk, hogyan induljunk el, mivel tudjuk megszólítani, s aztán megfogni a fiatalokat.
Végül decemberben a szavakat tett követte: ugyanis ezen ifjúsági csoport létrejöttének előfutára volt a plébánián szervezett mézeskalács-sütő alkalmunk.
Az első találkozóra január 16-án került sor, azóta pedig már túl vagyunk a hetedik összejövetelünkön is. A névválasztás magyarázata roppant egyszerű: még a tervezgetések során alaposan végiggondoltuk, hogy a heti hét napból melyik az az este, amikor nincs semmilyen magyar szervezésű állandó programról tudomásunk, s így esett a választásunk a hétfő este hét órára.
A prágai magyar katolikus ifjúsági csoport célja, hogy lehetőséget és fórumot biztosítson a közösségi és keresztényi értékeket kereső fiatalok számára.
Az első alkalom természetesen az ismerkedésé, a közös útkeresésé volt, majd a következő találkozást közösségépítő jellegűre terveztük. Ezen egy élménypedagógiai módszer segítségével először kiscsoportokban elvárásokat fogalmaztunk meg, majd a kiscsoportok munkáit a teljes körben bemutattuk, átbeszéltük. Az elvárások megfogalmazására a 4T modellt alkalmaztam, integrálva a jelen közösségre. A 4T modell segítségével egy gyakorlat keretében a résztvevők megfogalmazzák, hogy mit várnak el: 1. a Tréningtől; 2. a Trénertől; 3. a Társaktól; 4. Te magadtól (azaz saját magától). Mi értelemszerűen nem tréningről és trénerről beszéltünk, hanem az elvárásokat a közösségi alkalmak, a közösség vezetője, a társak és saját magunk irányába fogalmaztunk meg. Ennek az utolsónak a fontosságát külön szeretném kiemelni (és helyben is mindig hangsúlyozom): ne csak mások iránt fogalmazzunk meg elvárásokat, hanem magunk irányába is, amikor végiggondoljuk, hogy személy szerint mi magunk mit teszünk azért, hogy ez a dolog jól működjön. Mit adunk bele, hogy jó legyen ez, ami értünk is van? Kell tudnunk, meg kell tanulnunk kommunikálni a társaink felé, nekünk mire van szükségünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat együtt, de azt is meg kell találnunk, hogy ehhez mi mivel tudunk hozzájárulni. Hisz innen indul egy csoport el a közösséggé válás hosszú útján, hogy nem csak kérünk, de adunk is. Egymásért.
A teljes csoport szintjén azt fogalmaztuk meg, hogy sokoldalúak, színesek legyenek ezek az alkalmak. Beszélgessünk hitéleti, vallási, erkölcsi kérdésekről, mélyedjünk el egy-egy szentírási rész mondanivalójában, ugyanakkor legyenek közösségépítő, játékos alkalmak is, nézzünk filmeket, hallgassunk meg élménybeszámolókat zarándokutakról, menjünk el közösen kulturális programokra. Ehhez méltóan zajlottak az elmúlt összejöveteleink: Zoltán atya érdekes, a részletekre is rávilágító magyarázatával beszélgettünk a tékozló fiú történetéről, hallgatunk előadást az evolúciós elmélet és a teremtéstörténet kapcsolatáról, néztünk filmet, mentünk már közösen színházi előadásra is.
A találkozókat közös imával kezdjük, majd zárásként kihúzunk egy-egy nevet, akiért a következő héten imádkozunk vagy felajánlunk valamit.
És természetesen minden alkalommal játszunk is. Játszunk a megérkezés elősegítése, az összerázódás, a kikapcsolódás, a logikai gondolkodás, az együttműködés, a figyelemfejlesztés, az egymás megismerése céljából. És játszunk csak a játék öröméért.
Ennek a csoportnak a beindítása, közösséggé formálása, önálló működésre, életképességre való tétele talán az egyik legjobb példája lehet annak, amit a bemutatkozásomban is megfogalmaztam – és mostanra már hitvallásommá vált: „…bízom benne, hogy ösztöndíjasként tudom kamatoztatni mindazt a tapasztalatot és tudást, aminek értékteremtő erejében hiszek.”
