„Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld” – hangzott fel a szentmise elején a példázatosan programadó, gyönyörű Mécs László-költemény, s nem ok nélkül: Vencser Lászlót is a nagyfokú szociális érzékenység, a mindenkor segíteni akarás – s még ha ezek nagy szavak, akkor is – a világ jobbításán való örökös fáradozás jellemzi. Tapasztalhatják, újra és újra meggyőződhetnek arról az „itthon” és „otthon” élők, mindazok, akik ismerik őt, hogy nem véletlenül választotta papi jelmondatául Jézus e szavait: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másokat.” A csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Ház, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon és a ditrói Idősek Klubjának alapítója rendre rózsát olt, ha vadócot lát – szeptember 12-én bemutatott hálaadó szentmiséjére talán ezért is érkezett egy csokor fehér rózsával a gyergyószentmiklósiként Bécsben élő ifjúhölgy-testvérpár, Orbán-Kósa Júlia és húga, Kósa Mária. Jelkép volt az a virágcsokor, mint ahogyan jelképes volt a szülőföld emlékeiből kiemelt Hozzád fohászkodunk, áldott Védasszonyunk kezdetű Mária-ének és a felajánlás előtt felhangzó, a magyar szentekhez könyörgő, Isten hazánkért térdelünk elődbe című fohász is. Szimbolikusan az összetartozásunkat fejezte ki a szentmise liturgiájában szerepet vállaló – olvasmányt, szentleckét, hívek könyörgését tolmácsoló – személyek területi értelemben változatos származása, a Himnuszaink – a magyar himnusz, a székely himnusz és a Boldogasszony anyánk – közös eléneklése után pedig mélyen megindító volt, hogy a hívek még ekkor sem hagyták el a kápolnát, hanem elkezdték énekelni a Nagyasszonyunk, hazánk reménye Mária-éneket…
A szentmisén a jelenlévők választ kaptak arra is, hogy miközben a gyulafehérvári teológián végzett kispapokat az egyházmegye főpásztora annak idején mindig fehérvasárnapon (a húsvét nyolcadát záró vasárnapon) a gyulafehérvári székesegyházban szentelte pappá, Vencser László esetében ez hogyan történhetett ettől eltérő időpontban és más helyszínen, jelesül 1971. szeptember 12-én, a szülőfalujában, Ditróban.
– Szabó Árpád szintén ditrói születésű évfolyamtársammal együtt egy évvel korábban (1970-ben) kezdtük meg Rómában a tanulmányainkat, és 1971 nyarán Németország vatikáni nagykövetségétől kapott ösztöndíjjal kéthónapos intenzív német nyelvtanfolyamon vettünk részt, emiatt fehérvasárnapra nem tudtunk hazautazni – magyarázta Vencser László. – Levélben fordultunk Márton püspökhöz a kérdéssel, nem volna-e lehetséges, hogy eljöjjön Ditróba, és ott szenteljen minket pappá szeptember 12-én. Igent mondott. Szeptember 12-én így volt Ditróban hosszú idő után (1948 óta először) ismét papszentelés. Háromezer ember vett részt az ünnepi szertartáson, noha az akkori kommunista vezetés rémületében mindent elkövetett, hogy az embereket lehetőleg távol tartsa a püspöktől: arra a vasárnapra munkanapot rendeltek el, az üzleteket kinyittatták, sportrendezvényeket szerveztek, persze hasztalan. Teherautósofőr keresztapámat másnap el is bocsátották a munkahelyéről amiatt, hogy vasárnap nem ment be dolgozni. Azzal érvelt, hogy amikor az egyetlen keresztfiát szentelték pappá, neki ott volt a helye. Nem ijedt meg az elbocsátástól, bízott Istenben. Vett két lovat és elkezdett fakitermeléssel foglalkozni. Tudta, hogy mit kell tennie és az Isten is megsegítette. Másnap este a szentelés helyszínén az ünnepélyes első misémet, az úgynevezett primíciámat is megtartottam. Nem sokáig voltunk otthon, októberben már utaztunk is vissza Rómába.
Visszagondolni és negyvennégy év távlatából hálát adni ezért az eseményért óriási ajándék – szögezte le Vencser László. A visszatekintésben 44 papi évének első négy, Rómában töltött esztendejét keménynek nevezte, hiszen idegen nyelven licenciátust, majd doktorátust szerezni, mint mondta, „nem volt egyszerű”. Az azután Gyulafehérváron töltött 16 év alatt pedig tanártársaival együtt a diktatúra szorításában kellett helytállnia, hirdetnie Istent az embereknek és részt vennie a jövendő papság felkészítésében. „Ezt 24 ausztriai év követte” – folytatta az áttekintést az ünnepelt, aki negyvennégy papi évét így összegezte: sok szépség, de sok nehézség is volt benne, ám az ember a nehézségeket elfelejti és a szépért ad hálát.
– Ma azért könyörgök, hogy sikerüljön továbbra is a papi jelmondatom szerinti elhatározásomban megmaradnom, sikerüljön továbbra is szolgálnom – tekintett a jövőbe Vencser László. – Ugyanakkor azért is könyörgök, hogy papjaink valóban szolgáló papok legyenek, s ne helyezzék a szolgálat elé az uralkodást. Mindannyian szolgálunk, ezt teszi mindenki, aki nevel, épít, dolgozik, és ezt teszik azok is, akik a nemzet, az egyház szolgálatában tevékenykednek. Ebben a szolgálatban kapaszkodjunk Istenbe. Bízzunk abban, hogy Ő megsegít minket, és megsegíti népünk vezetőit is, hogy a jelenlegi kaotikus helyzetben továbbra is helyt tudjanak állni – utalt a menekültkérdés okozta helyzetre a szónok.
Szavait azzal zárta, hogy nagy öröm számára itt lenni ma a Pázmáneum kápolnájában, együtt lenni szeretett honfitársaival és közösen imádkozni velük.
A bécsi székhelyű Kaláka-Club és a jelenlévők nevében e sorok írója útravalóul Prohászka Ottokár Kő az úton című versét is átadta az ünnepeltnek: „Gondolod, kerül életed útjába / Egyetlen gátló kő is hiába? / Lehet otromba, lehet kicsike, / Hidd el, ahol van, ott kell lennie. // De nem azért, hogy visszatartson téged, / S lohassza kedved, merészséged. / Jóságos kéz utadba azért tette, / Hogy te megállj mellette. // Nézd meg a követ, aztán kezdj el / Beszélgetni róla Isteneddel. / Őt kérdezd meg, milyen üzenetet / Küld azzal az akadállyal neked. // S ha lelked Istennel találkozott, / Utadban minden kő áldást hozott.”
Vencser László és Varga Gabriella, PSP ösztöndíjas
A szentmisét követő, az igen jó hangulat miatt hosszabbacskára nyúlt kötetlen beszélgetés során a jelenlévő három zenész, Kósa Mária, az International Music Academy (INTMA) alapítója és zenei igazgatója, Orbán-Kósa Júlia fuvolista – mindketten a The Brunette Quartet tagjai – és Víg Eszter Ágnes operaénekes, a Theater an der Wien és az Arnold Schönberg Kórus kórusénekese ajkáról egyszer csak felcsendült az Elindultam szép hazámból…
A hölgyek pár perccel azelőtt tudták meg, hogy ez Vencser László kedvenc népdala.
