Jelenlegi hely

„Nagy segítség volt számunkra önmagában az is, hogy tartozunk valahová” – interjú a szarajevói magyar egyesület elnökével

Interjúsorozat Boszniából - 1. rész

/ Fülöp Dóra /
fulop.dora képe
Az idén 25 éves HUM Magyar Polgári Egyesület 1993-ban, a háború alatt alakult meg. Egy olyan háború alatt, melynek pontos okait, céljait, de még felelőseit is máig homály fedi. Egy olyan háborúban, ahol mindenki mindenki ellen, de közben mindenki mindenkiért harcolt. Akkor, amikor a valahova tartozni akarás vágya a legalapvetőbb szükségletek egyike volt.

Bár az egyesület tagjaival készített mélyinterjúk összeállítása várhatóan nyomdai formában is megjelenik majd, a jövőben néhány cikkel szeretném felhívni a figyelmet ennek a sokat megélt közösségnek az erejére, méltóságára.

Első interjúalanyom Muratović Irma, az egyesület elnöknője – 1. rész

„Az édesapám Vajdaságból, Topolyáról jött ide az Állatorvosi Egyetemre. Akkor nagyon keveset tudott helyi nyelven, például nem tudott buszjegyet venni sem. Sok vajdasági éppen emiatt választotta Szarajevót Belgráddal, vagy Zágrábbal szemben. Az a multikulturális közeg, ami mai napig jellemzi ezt a várost, akkor is elnézte, ha valaki nem beszéli tökéletesen a szerbhorvátot.”

Irma édesapja itt ismerkedett meg édesanyjával, aki a Világháború után árvaként került Szarajevóba egy kelet-boszniai településről. Édesapja hamar állást kapott az egyetemen, majd 1961-ben összeházasodtak. Mivel Szarajevóban senkijük nem volt, Irma születésekor a család Topolyára ment, hogy a nagymama segítsen a gyerek ellátásában. Bár rövid idő elteltével visszatértek Szarajevóba, a helyzet még nehezebbre fordult, amikor Irma édesanyjának is vissza kellett mennie dolgozni. Az akkor pár hónapos Irma így egy időre a topolyai családhoz került.

„Topolyán tettem meg az első lépéseket és ott mondtam ki az első szavakat, természetesen magyarul. Bár édesanyám rendszeresen jött Topolyára, a magyarul beszélő nagymamával töltöttem a legtöbb időt. Később volt olyan, hogy az unokatestvéreimmel nem értettük egymást, mivel én csak magyarul kezdtem beszélni, a szarajevói rokonok pedig csak szerbhorvátul.”

Amint szüleinek lehetősége volt visszahozni őt Szarajevóba, itt folytatták a családi életet.

„Édesapámnak 1969-ben volt egy agyvérzése, majd felfedeztek egy kacsatojás méretű daganatot az agyán és bár később fél Európát bejárták, egyik idegsebész sem vállalta a műtétet. Az agyvérzés után édesapám két évig fekvőbeteg volt. Édesanyám közgazdászként dolgozott, napi háromszor ment a kórházba, hogy gondoskodjon apámról és mellette ott voltunk mi, a két kisgyermek. Hamar fel kellett nőnöm, hogy tudjak gondoskodni magamról és az öcsémről. 1969 szeptemberében kezdtem az iskolát, ahova úgy jártam, hogy az öcsémet a szomszédos otthonunkban, a kiságyban hagytam és minden szünetben hazaszaladtam megnézni, hogy jól van-e.”

Később, amikor édesapja jobban lett, visszatért dolgozni, bár egészségi állapota már soha nem volt olyan, mint korábban. Mivel apukája segítségre szorult, nagyon szoros kapcsolat alakult ki közöttük.

„Apukámmal csak magyarul beszéltem Szarajevóban és ez néha érdekes helyzeteket teremtett. Sokszor előfordult, hogy olyan társaságban voltunk, ahol csak mi beszéltünk magyarul. Ilyenkor igyekeztünk helyi nyelven beszélni, de az első szót mindig magyarul kellett kimondanom neki és csak utána tudtam szerbhorvátra váltani.”

Irma iskolái elvégzése után ’85-ben szerzett diplomát gyógyszerészként. Gyakorlatát Vajdaságban, Topolyán végezte és továbbra is nagyon szoros kapcsolatot ápolt magyar nagymamájával.

„’81-től, a gimnázium befejezésétől jártam a férjemmel, aztán ’89-ben házasodtunk össze. Az egész vajdasági rokonság jelen volt az esküvőnkön és emlékszem, nagymamám nagyon aggódott a házasság miatt. Megkérdezte, le tudok-e vágni egy csirkét, én pedig nem értettem a kérdését. Nagymama azt kérdezte: „Hát hogy mész férjhez, ha nem tudod levágni a csirkét?”

Bár a vajdasági rokonok nagyon szerették volna, ha magyar férjet talál, végül szarajevói fiúhoz ment feleségül. Férjének édesapja muszlimán ( a muszlimok helyi elnevezése - a szerk.), édesanyja pedig félig szerb, félig horvát. Mivel Irma maga is vegyes családból származik, ez soha nem okozott problémát. Szarajevóban egyébként is mindennapos az efféle családi élet.

„Nálunk gyerekkoromtól az volt a szokás, hogy minden vallás ünnepeit tartjuk, amin lehet enni.”

„Bár a háború előtt Szarajevó még sokkal érdekesebb város volt, most is érezhető az a multikulturális jelleg, ami miatt különleges. Két kultúrát, két nyelvet, két vallást ismerek és szerintem ez csodálatos dolog. Mindig azt gondoltam, hogy az Isten az egy, csak más módon imádkozunk hozzá.{….} „Nagyon szép szokások alakultak ki a szarajevói lakosság körében. Például annak idején szokás volt karácsonykor éjféli misére menni, függetlenül a vallástól.”

1991 novemberében megszületett Irmáék első kisfia, aki az Ognjen nevet kapta.  

„Korábban nem is tudtam megkülönböztetni a szerb és a horvát neveket, mert a legtöbben nem foglalkoztunk vele.”

Mint mondja, 1991-ben a legnagyobb jólét közepén elképzelni sem tudták, hogy bármi baj lehet. Bár néha már lehettek erre utaló jelek és az idősebb korosztály mondogatta, hogy baj lesz, képtelenek voltak elhinni. Ha néha rossz érzésük is támadt a jövővel kapcsolatban, abban az egyben biztosak voltak, hogy Szarajevóban, egy ilyen multikulturális közegben nem történhet komolyabb összetűzés.

Amikor 1991 júniusában Szlovéniában, majd nem sokkal később Horvátországban is kikiáltották a függetlenséget, hamarosan komoly összecsapások kezdődtek. Bár Szlovénia a tíznapos háború után megkezdhette önálló életét, Horvátországban véres harcok indultak. Jugoszlávia más részein azonban - köztük a békés Szarajevóban -  továbbra is elképzelhetetlennek tűnt a háború. Ennek ellenére a veszély immár közelinek tűnt, ezért az emberek megpróbáltak kiállni a békéért. Tömegek mozdultak meg, és a boszniai nép hatalmas tüntetésekkel kampányolt a háború ellen.

Bár bizonyos jelekből lehetett volna következtetni a készülő háborúra, annyira abszurdnak tűnt a helyzet, hogy még az egyértelmű jeleket sem vették komolyan.

„Egyik akkori muszlimán kollégám mesélte, hogy Palén lakott (többségében szerbek lakta település Szarajevóhoz közel – a szerk.) és egyik este, ahogy kinézett az ablakon, látta, hogy a szerb szomszédai  ablakában gyertya van. Azt hitte, valami szerb ünnep lehet a szomszédoknál, ezért ő is kitette a gyertyát az ablakba, hogy ezzel megtisztelje ismerőseit. Reggel aztán, amikor indult munkába, egy zsákot talált az ajtó előtt, tele fegyverekkel. Így fegyverezték fel a lakosságot.”

„1992. március elején édesanyám egyik barátnője/kolleganője két hét szabadságot kért, hogy a Pale melletti nyaralójába menjen. Anyukámnak furcsa volt, hogy ilyen rossz időben akar a nyaralóba menni, de nem gyanakodott. Sőt, még segített is neki bepakolni a rengeteg tartós élelmiszert.”

Bár sokan tudtak arról, hogy valami készül, a pontos terv mindvégig titokban maradt, de persze az sem kizárt, hogy nem volt egy előre kidolgozott forgatókönyv. A háború előtt egy évvel azonban láthatóan megváltozott a hangulat a városban. Az addig közösen kávézó nagy társaságokat felváltották a kisebb, diszkrétebben kommunikáló közösségek. Néha a jóindulatú ismerősök csak annyit mondtak kisgyermekes barátaiknak: „talán jobb lenne, ha most elmennél”.

Miután 1992 januárjában a szerbek kikiáltották a Boszniai Szerb Köztársaságot, február 29-én és március 1-én referendumot tartottak Bosznia-Hercegovina függetlenségéről az egész országban. Bár a szerbek egy része megpróbálta bojkottálni a szavazást, 67 %-os részvétel mellett végül 98 % a függetlenségre szavazott. Ezzel kezdetét vette a boszniai háború és Szarajevó közel négy éven át tartó ostroma.

„Már aznap este voltak problémák, de az igazán nagy gondok akkor kezdődtek, amikor a szavazás eredménye kiderült. Megállt a közlekedés, mert a támadók barikádokat emeltek mindenhová. Akkor a lakosságból álló tömegek még többször szétbontották ezeket a barikádokat és megpróbálták folytatni a normális életet, de egy idő után lehetetlen volt.”

A lakosság egy része – különösen a kisgyermekes anyák – megkezdték Szarajevó elhagyását. Bár sokan még mindig úgy gondolták, hogy ez csak egy átmeneti, erőszakos politikai nyomás, a legkisebbeket biztonságban akarták tudni.

„Április 12-én reggel felhívott egy rokonom, hogy tudna segíteni, hogy elmenekülhessek Szarajevóból. Megkért, hogy legyek délután 1 órakor a Holiday Inn Hotelnél a kisfiammal és elvisznek repülővel Belgrádba. Egy hátizsákkal és gyerekkel a hordozóban elindultam. Többórás várakozás után végül rengetegen voltunk a repülőn. Annyira meleg volt, hogy teljesen le kellett vetkőztetnünk a gyerekeket. Amikor a gép leszállt, hiába öltöztettem fel a fiamat, a hőmérsékletkülönbségtől elájult.”

Belgrádban aztán megkérdezték Irmát, hogy hova szeretne menni, majd segítettek neki eljutni a vasútállomásra, hogy hazautazhasson a családjához Topolyára. Bár máshol már harcok dúltak, a belgrádi lakosságon is azt lehetett érezni, hogy nem akar ellenségeskedni.

„Az állomás elhagyása után vettem észre, hogy le kellett volna szállnom. Nem tudtam, mit tegyek, de ismeretlen szerbek segítettek, hogy eljussak a rokonaimhoz Szabadkára és másnap mentem át Topolyára a családomhoz.”

Mivel édesapja betegsége miatt figyelemre szorult, májusban ő is Topolyára utazott. A háborúval szembeni hitetlenséget jól jelképezi, hogy Irma édesanyja Szarajevóban maradt erre a „kis időre”. Irma egy alkalommal telefonon beszélt az apósával, akitől azt kérdezte: „Lehetséges, hogy tovább fog tartani egy hónapnál?” – „Már túl sok vér folyt, szerintem őszig is eltart” – jött a válasz.

Júniusra aztán Irma is belátta, hogy hosszabb konfliktusra számíthatnak, ezért külön házba költözött édesapjával és kisfiával, majd a helyi gyógyszertárban kezdett dolgozni, hogy elterelje gondolatait Szarajevóról.

„Rendszeresen küldtünk segélycsomagokat Szarajevóba és minden nap írtam levelet a férjemnek, ami néhány hónap után jó eséllyel meg is érkezett hozzá. A rádióamatőrök voltak azok, akik hatalmas segítséget jelentettek számunkra. Ők voltak az egyetlen lehetőség arra, hogy néha beszélhessünk egymással.”

/Fotó: Sarajevo Under Siege '92 - '96 Facebook oldal/

A napok lassan teltek. Irma férje, édesanyja, szerettei egy része, barátai mind Szarajevóban voltak, amiről csak hírfoszlányokból lehetett néha értesülni, akkor is nagy valószínséggel valami szörnyűségről számoltak be. A mindennapos aggodalom ellenére az élet ott is folytatódott és lassan – a körülményekhez képest – normális mederbe került. Egy időre.

„1993 novemberében megünnepeltük a fiam második születésnapját Topolyán, aztán december elején tűz ütött ki a házunkban, ahonnan édesapám nem tudott kimenekülni. Bár kisfiamat sikerült kimentenem, rajta már a kórházi ellátás ellenére sem tudtak segíteni. Én súlyos tüdőgyulladást kaptam, amiből nehezen tudtam kigyógyulni, de mihamarabb vissza akartam menni dolgozni, hogy lefoglaljam a gondolataimat. Egyik nap jött egy hívás a férjemtől Szarajevóból, akkor tudtam elmondani neki, mi történt. Aznap eldöntöttük, hogy visszajövök Szarajevóba.”

A városból azonban nem csak kijutni volt nehéz. Irma mindent megpróbált, hogy hazajusson: felkereste a budapesti követséget, próbált útvonalat tervezni Szerbián keresztül, de arról tájékoztatták, hogy ez nem biztonságos. Megfordult a fejében, hogy felveszi leánykori, magyar nevét, de ezt csak válással tehette volna meg, ezért nem egyezett bele.

„Végül októberben egy szarajevói ismerősöm telefonált Budapestről, hogy édesanyám Zágrábból jelentkezett. Először nem hittem el, de ahhoz, hogy meggyőződjek erről, telefonálnom kellett Zágrábba. Szerbiából akkor nem lehetett Horvátországot hívni, ezért egyetlen megoldás volt: a barátaim elvittek a horgosi határátkelőig, ahol átsétáltam Magyarországra és felhívtam Zágrábot. Megbeszéltük édesanyámmal, hogy egy hét múlva találkozunk Budapesten.”

Összesen közel egy hónapot töltöttek Budapesten, miközben próbáltak megoldást találni arra, hogyan mehetne vele édesanyja is Topolyára. Bár voltak nehéz időszakok, de szerencsére ott is nagyon sokan segítettek nekik. Miután minden lehetőséget sikertelenül zártak, Irma kénytelen volt visszaengedni édesanyját Szarajevóba.

„Nagyon nehéz volt feldolgozni, mert tudtam, hogy ott mi vár rá”

Miután édesanyja hazament, Irma útilevelet (egyszeri belépésre jogosító okirat – a szerk.) kapott a zágrábi követségtől, mellyel végre hazamehetett Szarajevóba. Sikerült felvennie a kapcsolatot az anyósával, aki éppen Bosznián kívül tartózkodott, így ezután közösen szervezték a hazautazást.

„Bejelentettem a topolyai munkahelyemen, hogy visszatérek Szarajevóba. A szerb igazgató nem fogadta el a felmondásomat, helyette hat hónap fizetés nélküli szabadságot adott és a lelkemre kötötte, hogy ha nem tudom folytatni az életemet Szarajevóban, azonnal jelentkezzek nála.”

Az út végül nehezebbnek bizonyult, mint amilyennek várták. Akkoriban nem voltak autópályák a horvát tengerparton és a háború sem ért még véget. Zágrábból egészen Rijekáig kellett menniük, majd onnan Splitbe, aztán Medjugorjén át Mostarba. A hidak nagy részét addigra teljesen lerombolták, az utazókkal csak pontonhidakon tudtak közlekedni a buszok. A legnehezebb szakasz mégis inkább az volt, amikor már Szarajevó közelében elérték az Igman hegyet. Az erdei, sáros úton csak éjszaka, lekapcsolt fényszórókkal lehetett közlekedni. Az út mellett több, szakadékba zuhant, vagy felborult busz állt. Végül mégis ez volt az a hely, amihez Irmának az első hazai élménye kötődött.

/Igman / Fotó: Wikipedia/

„Megálltunk egy kis faluban este 11 óra körül. A házból kijött egy idős muszlimán néni és meleg kávéval kínálta a busz utasait akkor, amikor 1 kg kávé ára 25 EUR volt. Akkor éreztem először, hogy itthon vagyok; ez az én Szarajevóm.”

„Másnap bejutottam Szarajevóba, találkoztam a férjemmel és a családommal. Közben az öcsém megnősült és hamarosan babájuk született. Ők a tizenharmadik emeleten laktak és minden nap szükségük volt vízre. A városban addigra már régen nem volt lakossági áram-és vízellátás, csak egy-egy helyről lehetett vizet vételezni az utcán, de az orvlövészek miatt ez sem volt egyszerű feladat. Napi 40 l vizet hordtam fel az öcsémékhez minden nap úgy, hogy a lépcsőházban koromsötét volt minden, a lépcsőfokokat számolva jutottunk fel a lakásokba.”

„Amikor visszajöttem, akkor jelentkeztem a segélyszervezetekhez és csatlakoztam a magyar egyesülethez, ami akkor már majdnem két éve működött. Akkor sokkal több magyar volt még itt. Tudtunk egymásnak segíteni, ami különösen fontos volt. Sok beteget kijuttattunk a városból, de az első magyarországi segélyt csak a háború végén sikerült bejuttatni Szarajevóba. Ettől függetlenül nagyon nagy segítség volt számunkra önmagában az is, hogy vagyunk egymásnak, hogy tartozunk valahová. Rendszeres gyűléseink voltak, sokat beszélgettünk a lehetőségeinkről.”

Szarajevó lakossága addigra alkalmazkodott a kialakult helyzethez és megtanult együtt élni a nyomorúságos körülményekkel. Nehéz volt, de az életnek mennie kellett tovább.

„Megtanultam 5 liter vízből lezuhanyozni és hajat mosni, megtanultunk a semmiből valamit főzni, tűzben melegített kövekkel melegíteni a fekhelyünket, kályhát készíteni a bojlerből, vagy éppen kifőzni a fekete nejlonzsákba tett ruhákat a napon. Megtanultuk, hogy esténként mindig összegyűlik a társaság valamelyik szomszédnál, hogy csak egyetlen lakást kelljen fűteni és csak egy gyertyát kelljen használni.”

/Lakossági vízellátás Szarajevóban / Fotó: Sarajevo Under Siege '92 - '96/

 

Bármilyen nehéz időszak is volt, az emberek összetartása példaértékű volt.

Amikor Irma visszatért Szarajevóba, új lakásba kellett költöznie. Hirtelen megint teljesen új környezetben találta magát a városnak egy olyan részén, ahol senkit nem ismert. Azt, hogy mennyi ellentmondás volt ebben a háborúban, talán az ilyen, hétköznapi történetekkel lehet legjobban leírni.

„Olyan környezetbe kerültem, ahol nyilvánvalóban mindenki éppúgy ismerte a származásomat, mint ahogyan a férjem hátterét. A szomszédok – akik különböző nemzetiségekhez tartoztak - egyenként bekopogtak és felajánlottak apróságokat az üres háztartásomhoz. Elmondták, hogy bármikor fordulhatok hozzájuk segítségért – ez Szarajevó”

Irma a muszlimánok segélyszervezeténél kezdett dolgozni, miközben ő a karitász egyesületektől kapott segélyt és a magyar egyesülettel is rendszeresen dolgoztak a rászorulók megsegítésén. Amikor aztán Irma újra gyermeket várt, magyarországi és zágrábi magyar ismerősei segítettek abban, hogy a szükséges gyógyszerek eljussanak hozzá.

’95 november 21-én aztán aláírták a Daytoni békeszerződést, mely után hamarosan megszűntek a harcok, az elfoglalt területek egy része pedig felszabadult. A szarajevói ostrom megszűnt, az elüldözött emberek visszatérhettek lakásaikba - már ami maradt belőlük. Bár a helyiek szerint a háború a Daytoni egyezménnyel nem zárult le, csak megszakadt, mégis lehetőséget biztosított a normális élet újrakezdésére. Mára Szarajevóban nem mindennapos téma a háború. A különböző nemzetiségek újra békében élnek együtt, a városban pedig most is érezhető az az elfogadás, ami korábban még erősebben jelen volt. Bosznia-Hercegovina gazdasága fejlődik, a fővárosi turizmus pedig napról napra erősödik. Bár a sebek már láthatóan beforrtak, abban azért mindenki egyetért, hogy egy kicsit mindenkiben eltört valami. Szarajevó lakosai egyértelműen megtanulták, hogy bármikor bekövetkezhet a legrosszabb.

„1996 májusában született meg a fiam, akinek a Timur nevet adtuk. A névválasztásnál elsődleges szempont volt, hogy a gyerek neve magyarul és helyi nyelven is könnyen megjegyezhető legyen.  Az számunkra is utólag derült ki, hogy ezt a nevet minden nemzet sajátjaként szereti”.