Búcsú Végvártól
Az első alkalomra pontosan emlékszem, amikor megérkeztem a faluba. A tél még javában tartott. Leszálltam a buszról, és csak nézelődtem. A falu még szunyókált, korán érkeztem. A központban méltóságot, erőt és büszkeséget sugárzó református templom, mellette az iskola. Szemben két kis boltocska, a hivatal és az óvoda. Akár az én kis falumban, Tolna megye egyik kis településén, Alsónánán. Ahol harminc évet tanítottam, és ahová a mai napig visszavágyok. Megnyugodtam. Jó helyen vagyok. Itthon vagyok. Itt fogom a kis nebulóknak a tiszta, magyar beszédet tanítani. Minden pénteken. Otthonosan bepördültem a kisboltba, büszkén köszöntöttem a boltos nénit egy jó kedvű „Jó reggelt kívánok!”-kal, és teljes természetességgel fogadtam ugyanezt az üdvözlést. Ami errefelé a Bánságban azért nem annyira szokványos, mint tudjuk. De ez a kis falucska, nevéhez hűen még állja a sarat, és nem adja meg magát. Bátor vitézek lakják még most is. Nénik, bácsik jönnek biciklin és újra bátran hallatom a hangom, újabb „Jó reggelt kívánok!”-kal és ők is megnyugtatnak ízes, magyar nyelvű köszöntésükkel. Ismét nyugtáztam magamban: Tényleg itthon vagyok!
A magyar sziget tovább bővült az iskola falain belül. A román tagozat mellett kis, sőt évről-évre kevesebb létszámmal, de működik magyar tagozat. Még igen. Az alsó tagozatot mindössze tizenöt fő alkotja. Összevont osztályban, de külön tanulnak a 3-4. és az 1-2. osztályos kisdiákok. A magyar tagozatú óvoda nagy részét azonban már vegyes házasságban született kicsik alkotják, akik egyáltalán nem, vagy komoly nyelvi hátránnyal beszélik a nyelvünket. Hát itt, a végvári kisiskolásoknak és óvodásoknak igyekeztem elszórni hétről-hétre a helyesejtés-tanítás magvait. A beszédfejlesztés csíráit nevelgetni. A magyar nyelv szépségeit lelkükben elültetni és ajkukon megszólaltatni. A szunnyadó magyarságukat felébreszteni az érdekes nyelvi játékokkal, a szívet tápláló versekkel és a játékra sarkalló mondókákkal. Hittem és reméltem hétről-hétre, hogy az idő, a munka termőre fordul, és lesz mit aratni. Így is lett. A kicsi magvak gyökeret eresztettek, megerősödtek, rügyet fakasztottak, virágba borultak, és megjelentek az első termések.
Megérett a termés, jöhet az aratás. Illik a munka végén számot adnunk a teljesítményünkről. Mikor, hogyan tudnánk bemutatni mind azt, amit tanultunk? Szervezzünk egy mókás, jókedvű, jó hangulatú „arató ünnepséget”, amelynek keretében meg tudjuk mutatni a „termést”, és jöhet a jól megérdemelt gyermeknapi mulatság! Ösztöndíjas társammal, Domokos Anikó Emesével szerveztük meg és vezettük le a kellő komolysággal kezdődő és mókával, kacagással folytatódó eseményt. A nyelvi fejlesztőn tanult beszédtechnikai gyakorlatokból, versekből, mondókákból összeállított műsort a helyi könyvtárban mutatták be csoportonként a gyerekek. Életre keltették Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Kiss Benedek, Bartos Erika verseit. Tiszta, pontos beszéd kísérte a tanult mondókákat és népköltéseket is. Önfeledten játszottak, és örömmel közvetítették mindezeket. A gyermeknapi kavalkád az óvodában folytatódott madzagszövéssel, kézműves foglakozással, játékos, mókás, zenés vetélkedőkkel. Jól sikerült ez a nap!
Jól sikerült ez a pár hónap, amit közösen éltünk meg. Minden pénteken. Ugyanilyen jókedvvel, ugyanilyen komolysággal, mint ahogy zártuk. Otthonomra leltem itt péntekenként. Családban éreztem magam. Szeretet várt minden alkalommal. Biztatásra és támogatásra leltem itt. Nem vendégként, vagy idegenként tekintettek rám, hanem, mint aki valójában vagyok. Egy érző emberre. Hálát és tiszteletet érzek a végvári magyar pedagógusok iránt. Tiszteletet, mert évek óta elszántan küzdenek a magyarság megmaradásáért. Erőn felül próbálkoznak újabb és újabb lehetőségekkel a magyar óvoda és iskola létéért. Itt a szórványban. Többszörös kisebbségben. Bátrak és erősek. Mondják, a név kötelez! Hitelesek és hűek a helyhez, ahol megvívják csatáikat a magyar szóért. Mert nekik ez a legnagyobb kincsük. Itt a végeken. Itt Végváron. Egy hajdani szín magyar faluban.
