Válogatás Áprily Lajos verseiből
A fotókiállítással egybekötött filmvetítésen részt vett Sz. Kovács Géza, segesvári grafikus és festőművész, akit a szervezők nyilvános köszöntővel leptek meg, 80. születésnapja alkalmából. A szervezők és a közönség úgy tisztelgett a művész hosszú és gazdag életműve előtt, hogy az Áprily Lajosról szóló film levetítése előtt megnézték a szintén Dudás László készítette portréfilmet, a már nyugalmazott festő-grafikus tanárról. A székelyszentkirályi születésű Sz. Kovács Géza fél évszázada él és alkot Segesváron. A filmben beszélt festői-grafikusi ars poeticájáról, személyes és alkotói élete nehézségeiről, marosvásárhelyi és kolozsvári diákéveiről, indulásáról, pályája kezdetéről és arról is, hogyan került Segesvárra. Mint elmondta, eleinte idegennek érezte a várost, hogy aztán idővel mégis alkotói és személyes élete egyik fontos inspirációjává vált ez a gyönyörű épített és természeti környezet, arról segesvári témájú grafikái, metszetei és festményei tanúskodnak. Az erdélyi tájképek mellett fekete-fehér szénrajzok, kompozíciók is láthatók voltak a filmben. Ahogy a művész fogalmazott, a falvak, utcák, házak mellett a paraszti munkaeszközök is érdeklik, így a fafaragás, a művészi igényű, népi ornamentikájú vésetek kimunkálása. Izgalmasnak tart egy-egy olyan szerszámot kézbe venni, amelynek kialakulásához sok-sok kéz járult hozzá, csiszolták, formálták, alakították, hogy megmunkálhassák vele a termőföldet, hogy az kenyeret adhasson. A szülőföld, Székelyföld számára meghatározó, művészetében ez a tájegység minden korszakában fontos ihletforrás maradt.
Az elhallgatott név, Áprily polgári nevére utal, de ha figyelünk a versek mondanivalójára, a narratívákra, a képekre, és lassan bevonódunk, érezzük és átéljük, hogy az elhallgatott név mögött sokkal több rejlik. Egy korszak, egy élet, veszteségek, áldozatok, kötődések, öregség, és minden, ami egy emberi életbe belesűrűsödhet, költői nyelven megüzenve, hátrahagyva. A brassói születésű költő tanúja volt hazája megcsonkolásának, költészetében a szülőföld, az erdélyi gyerek- és ifjúévek nosztalgikus, elégikus hangvételben vissza-visszatérnek... „Parajd, 1897 – Rózsikáéknál mindig cseng az üllő. A titokzatos, néma temető játszóhelyem. Rengetegekből suhog a Küküllő. A rengeteg titkát is ismerem, van egy kilences flóbert-fegyverem s jaj a madárnak, mely elém kerül. S estefelé, ha tízesztendős testem kimerül s a lámpafénytől bágyad már szemem, kék szajkók úsznak át a lelkemen.” Miért fontos ez és a hasonló hangvételű sorok, a szórványból jövő fiatalok számára? Szórványban erősebb a többség, a többségi nemzet kulturális és nyelvi hatása a magyar közösségekre, torzul a nyelv, a hangsúly, az anyanyelv természetes ritmusa idegen intonációkba bicsaklik. Nálunk Segesváron, a Gaudeamus Alapítványnál, a diákok részt vesznek a kulturális rendezvényeken, és a figyelmüket bűvölő telefonjaikat félreteszik. Így hallgatták a film képi etűdjei alatt Áprily szavait, amik az időn, koron és nemzedékeken keresztül így eljutnak hozzájuk, hogy aztán később, ahogyan most mi, ők is továbbadhassák az őket követőknek. Ha ez a továbbadódás nem szakad meg, folytatódik, akkor a magyar jelenlét sem fog megszakadni, se Segesváron, se Brassóban, se máshol Erdély szórványterületein. Ezen dolgozunk, a fogadószervezetek munkatársai, a Petőfi Program ösztöndíjasai, és a magyar kultúra kortárs és posztumusz képviselői. Mert a költészet, a képzőművészet soha sem lehet öncélú, túlmutat önmagán. Így Áprily szavai ma is élnek, hatnak, ahogyan a verseket elmondó Jakabházi Béla, nyugalmazott segesvári magyar nyelv és irodalom szakos tanár hangján a képetűdök alatt halljuk, ahogyan elvonulnak az évszakok, ahogyan a fények, színek, árnyak és kontrasztok egymásba omlanak, és ahogyan már-már a bőrünkön érezzük az őszi nap elfogyó melegét, a puhán ránk tapadó hó érintését, a város lüktetését, a kerti lugas intim nyugalmát.
Első házsongárdi zarándokutamra emlékezem, egyetemista koromból, Dsida és Apáczai sírjánál, Áprily „Falusi elégia” című versének kezdő soraival: „Nagyalvók, itt az égerfák tövében, reám ismertek, ugy-e: én vagyok. Be régen is volt, úristen, be régen, mikor mosolygó élők voltatok. Vágytam, nem is tudom már, mennyi éve, meghitten járni újra köztetek, harangvirágos, omló föld ölébe olyan nagyon miért siettetek?” – és amikor újra hazaérek, őseim sírjainak tövébe, nem felejtem, itt Itthon, és ott Otthon, hová tartozom és kinek.
