A magyar kultúra napján Segesváron

A kérdéseket Fodor Gyöngyi, a gimnázium magyar szakos tanára állította össze, amit a hat csapat válaszadásai után egy háromtagú zsűri pontozott. Köztudott, hogy Kölcsey, eredeti kéziratának tanúsága szerint, 1823-ban szatmárcsekei birtokán ezen a napon tisztázta le azonos című, később nemzeti himnuszunkká emelt költeményét. A magyar kultúra napját 1989 óta ünnepeljük meg január 22-én. Az évfordulóval kapcsolatos események és megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy kitüntetett, ünnepi figyelmet szenteljünk államhatáron túl, kisebbségi -és szórványlétben is megőrzött hagyományainknak, nyelvünknek és kultúránknak. Ady 41 évesen, január 27-én halt meg, pont 100 éve. Szülőfaluja gyakorlatilag halálakor került át Romániához. Mondhatjuk, hazánk is haldoklott akkor, de ezt pontosan tudták a kortársak, hiszen átélték, és ennek a tragédiának, veszteségnek a következményeit átörökítették ránk. Évfordulók. Nemzeti öntudatunk erősítését nemzeti irodalmunk, történelmünk, tudományosságunk ismerete nélkül nem lehet továbbadni. Ezért minden nemzedék felelőssége és kötelessége ezt a tudást, műveltséget továbbvinni a jövőben is, bárhová fejlődjék a modern tömegkommunikáció, akkor is, ha már nem lesz mai értelemben vett könyv és irodalom. A tudatos olvasás megszerettetése az első lépés anyanyelvünk és kultúránk felé, én még ezt tanultam kamaszkoromban, és ez érvényes és hiteles marad a modern multimédiás eszközök, az okos kütyük világában is. Az online felületen való tájékozódás már az idősebb generációk olvasási szokásait is megváltoztatták, de ezzel együtt is, a könyvek értékét nem pótolja, és nem váltja fel.

A szülőföld ereje, deleje, szeretete annál erősebb, minél jobban ismerjük. Igaz ez nem csak szűkebb pátriánkra, de egész hazánkra is, bármely részéből nőjenek ki gyökereink. Nyelvünk, kultúránk, és a minket összetartó erő nincs államhatárokhoz kötve.

Kölcsey 1938-as exhumálását, a költő halálának századik évfordulóján, szülővárosom, Fehérgyarmat járási főszolgabírája, N. Szabó Tibor vezette, a csontokat és a koponyát Dr. Ascher Kálmán tisztifőorvos azonosította. A kihantolást az áttemetés szertartása követte. 1989-ben, amikor a rendszerváltás következtében először lehetőség adódott, Fehérgyarmat székhellyel megalakult a Kölcsey Társaság, akik felvállalták a magyar kultúra napjának évenkénti megünneplését Szatmárcsekén, és 1995-ben megalapították a Kölcsey-emlékplakett művészeti díjat, amit ugyancsak ezen a napon adnak át Szatmárcsekén. Tavaly, 2018-ban, Szörényi Levente, az idén Zsigmond Dezső filmrendező kapta a díjat, de a korábbi díjazottak között van, többek között Törőcsik Mari, Sebestyén Márta, Jankovics Marcell, Csoóri Sándor, Jókai Anna, Mádl Ferenc, Kányádi Sándor, Makovecz Imre, Ágh István, Kallós Zoltán és Korniss Péter is. Kölcsey, a Himnusz és Szatmárcseke hármasságának, egybetartozásának az üzenete azt is jelentette a Kölcsey Társaság alapítóinak szándéka szerint, hogy Magyarország nem csak Budapest, hanem Fehérgyarmat és Szatmárcseke is, azaz, nem csak főváros, hanem vidék is, és a díjazottak nevei később már arra utalnak, nem csak főváros és vidék, hanem határon túl is, például Erdély. Persze, nem az államhatárok mentén értelmezve, hanem identitásbeli, vagyis nyelvi és kulturális értelemben, ahogyan az erdélyi díjazottak nevei fémjelzik. Az 1989-ben megalakulhatott Kölcsey Társaság 1990 januárjában már az országos sajtófórumok figyelme mellett tarthatta meg a magyar kultúra napjának első rendezvényét a Himnusz születésének helyén, a Himnuszt író Kölcsey Ferenc által is látogatott csekei református templomban és a költő csekei sírhantja mellett. Azóta is minden év januárjában – a szatmárcsekei önkormányzat és a fehérgyarmati Kölcsey Társaság rendezésében és védnöksége alatt –, a Himnusz keletkezését megelőző vasárnapon összegyűlnek mindazok, akik hisznek a magyar kultúra maradandóságában és értékeiben. Akik hittel és meggyőződéssel bíznak abban, hogy a magyar kultúrával gazdagabb a világ, mint nélküle. Akik akarják is, hogy a magyar kultúra nélkülözhetetlen, értékes része legyen a politikailag, gazdaságilag és katonailag egyesült Európának. Akik az egyetemes, európai és magyar kultúrát részesítik előnyben a globalizálódó szórakoztató ipar kommersz sablonjaival szemben.

A szülőföld ereje, deleje, szeretete annál erősebb, minél jobban ismerjük, írtam fentebb. Igaz ez, nemcsak intellektuálisan, de talán még inkább érzelmileg. Zárásként ehhez hadd idézzek egyik ifjúkori szépirodalmi munkámból: „Nagynénémtől búcsúzva, elkanyarodom a szomszédos Szatmárcseke irányába, rövid sétára bemegyek a református temetőbe, ahol Kölcsey, Himnuszunk költője is nyugszik. A néphit és a kereszténység találkozása ez a temető. A kopjafák csónak alakúak. Ezek a csónakok, akár a görög mitológiában, átviszik a lelkeket a túloldalra. Hogy van-e révész, s kér-e pénzt, nem tudom, erről nem tudok kit megkérdezni, de úgy hiszem, nincs. Hantolás előtt nem raknak pénzérméket a szemgödrökre, ahogy az ókori görögök tették, de néha még a falubeli öregek látják, amikor csónak alakú kopjafák úsznak a Tiszán, és ahogy mondják, bennük fénylő, kisimult arcú lelkek eveznek át a túlsó partra. Úgy képzelem, az a Tisza nagyon széles, lassú folyású, ködös, de a túlpartja ragyogó, akár a mennyek kapuja.”