A csoportot Lovász Dénes hívta össze 2016-ban mint a Petőfi Sándor Program máramarosszigeti ösztöndíjasa. A kezdeti időszakban a Borromeo Szent Károly Plébánia oratóriuma adott otthont a képzéseknek, utólag viszont átkerült a Hollósy Simon Művelődési egylet székházába. A 2019-es évben Dénes mint önkéntes vesz részt az itteni magyar közösség életében, és ragaszkodott hozzá, hogy mellettem mint önkéntes tovább vihesse ezt a csoportot.
Harmadik éve gyűlnek össze minden héten, és a kis csapat ugyan nem növekszik, de számukban megmaradtak. Dénes eleinte a Balassi Füzetek tananyagait használta, most már viszont saját készítésű feladatlapokkal tanítja őket. A fiatalok mellett egy felnőtt asszony is a magyar órák állandó tagja. Az ő személyes motivációja magyar férje volt, az ő kedvéért szánta el magát a nyelv tanulására. Többször elmondta, nagyon tetszik neki a magyar nyelv, nem esik nehezére ezzel foglalkozni.
A fiatalok legnagyobb hátránya, hogy otthon nem hallják szüleiket magyarul beszélni, így nem tudott anyanyelvük készségszintre fejlődni. Az alapszókincsből gyakran az állatok, vagy a mindennapos használati tárgyak nevei is hiányoznak.
A magyarórákon csupa hasznos és az anyanyelvi beszédbe könnyen beilleszthető témát járnak körbe, ilyenek az igekötők, vagy a hol-hová kérdésre adott -ba -be, -ban -ben ragok helyes használata, illetve a számok megnevezése. A gyermekek lelkesen, és egyre nagyobb önbizalommal szólalnak meg az órán, bizonyítva a foglalkozás hasznos mivoltát.
A magyar nyelvtanra koncentráló feladatok mellett egy-egy ünnep közeledtével az ünneppel kapcsolatos általánosabb kérdésekkel is fogalkozik a csoport. Nemzeti ünnepünk kapcsán a Balassi-füzetek anyagát felhasználva ismerkednek az ünnep jelentésével, fontosságával. Március 15-e előtti utolsó órákon kokárdát varrtunk nemzetiszínű szalagból, hogy az elkészült kokárdákkal az ünnepen mindannyian kifejezhessük nemzeti identitástudatunkat, itt, a máramarosi szórványban.
A gyermekeket megkérdeztük, hogy miért szeretnek az órákra járni. A válaszaik között szerepelt, hogy jól érzik magukat, szórakozva tanulnak és sokat kacagnak. Mindenki egyetértett azzal a mondattal, amelyet az egyik lány mondott: “Jobb azáltal, hogy idejövünk, jobban megy a magyar nyelv, látszik a hétköznapokban. Bátrabban szólalunk meg.”
Egy édesanya ilyen gondolatokkal engedi gyermekét az órákra: “Azért tartom fontosnak, hogy a lányom magyarórára járjon, mert én román iskolába jártam, és a magyar helyesírást megtanultam ugyan, de nem teljesen, ahogy kéne. Én örülök, ha a gyermekem megtanul helyesen írni és olvasni, főleg, hogy érdekli, szeret ide jönni. És számomra fontos, hogy vigyük tovább a hagyományokat.”
Volt olyan gyermek, aki különösen jól érezte magát a magyar környezetben, olyannyira, hogy azóta magyar iskolába jár.
A kezdeményezés tanulsága, hogy a szórványok szórványán is érdemes bátornak lenni és belefogni akár váratlan dolgokba is. Ez a képzés nemcsak megfékezni volt képes az asszimilációt, hanem mint kiderült, ha kis mértékben is, de meg tudta fordítani.
