A délvidéki magyarság Kálváriája a 20. század első felében
A helyszín Szabadka, amit a kalandor, kozmopolita Szépvölgyi Aladár a szabad szellem városává tenne, ahogyan a város nevében is benne van, kifelejtve a kicsinyítő jelzőt. Az első világháború után a magyar többségű Szabadka, Kosztolányi Dezső és Csáth Géza városa, előbb a megszállás, aztán pedig az elcsatolás sorsára jut. A történelmi keretet mindnyájan ismerjük, diákjainknak megtanítjuk. Érdeklődésüket, fogékonyságukat a téma iránt az ilyen színművek még inkább felkelthetik, mert kisebbségi- és szórványsorsban egyáltalán nem garantált a maradéktalan történelmi és kulturális értékközvetítés. Nemzeti identitásunkat meghatározó történelmi tudatunk, történelemszemléletünk, külhonban, különösen egy román többségű közegben nem úgy érvényesül, mint az anyaországban. Nem titok, a tantervek hiányosságai miatt is részben, a határon túli, így az erdélyi magyar diákok sokkal kevesebbet tudnak saját nemzetükről, nemzetük történelméről, mint anyaországi társaik. Természetesen, vannak kivételek, de az arányokat ezek a kivételek nem befolyásolják. Ezért fontos, és hiánypótló az ilyen színművek bemutatása kisebbségi- és szórványközegben.
A színdarabot kemény kérdések uralják, szókimondóan, ahogyan az a valóságban megtörtént, a jelenetek a színre vitt valóságelemek mentén bontják ki az erkölcsi üzenetet. Persze a könnyed, bohózatba illő hangvétel sem hiányozhat. Az mindig kell a közönségnek. A színpadi írók, a rendezők, a dramaturgok pontosan tudják, hiszen mesterségbeli repertoárjuk része, mikor, hol és hogyan csöpögtessenek egy kis humort, iróniát a dialógusokba, olykor még akkor is, amikor a szereplők súlyos erkölcsi kérdésekben feszülnek egymásnak. Ahogyan ebben az egy felvonásos darabban is. Nevettünk, miközben elszorult a torkunk, és a végén meghatódva valami katarzisféle érzéssel a gyomrunkban próbáltuk visszatartani a könnyeinket.
Három férfi, egy nő és huszonkét év krónikája másfél órába sűrítve. A magyar történelem mindmáig kibeszéletlen fejezeteiből. Ez a kamaradarab a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját, a trianoni országvesztést, az elcsatolt területek nemzetiségi feszültségeit, a kivárás 20 évét, és a második világháborúhoz is elvezető csalódottság időszakát öleli fel. Ebben a 20 év kivárásban mindegyik fél részéről ott volt a felkészülés, a revans, részünkről, magyarok részéről pedig a nosztalgia is, a régi világ felé, ami, mint ahogyan mindezt átélő eleink sejtették, eredeti valójában soha nem fog visszatérni hozzánk. A második világháború ideje alatt csak egy része kerülhetett vissza, és az is csak pár, ugyancsak súlyos nemzetiségi feszültségekkel terhelt néhány évre csupán, ami után talán még többet veszített a nemzet. A darab eseményei a magyar honvédek bevonulásánál megállnak, legördül a függöny. Egy ilyen négyszereplős darab dramaturgiai lehetőségeit figyelembe véve magától adódik, hogy a szereplők különböző őstípusok képviselői: a bohém, szerelemre könnyen lobbanó fiatal tiszt; a végsőkig korrekt és becsületes, egész életében reménytelenül szerelmes hadnagy, és a köpönyegforgató, magát hol demokratának, hol kommunistának, hol szerb nacionalistának valló budapesti zugfirkász mind-mind a korszak jellegzetes alakjai.
Mi férfiak női lelkek igézetében éljük kívülről gyakran talán egysíkúnak látszó, belülről valójában nagyon is összetett és viharos lelki életünket. A férfinak kell a nő, társa, erkölcsi támasza, szenvedélyének táptalaja, magjának hordozója. Így a darabban is, Mária a legösszetettebb és legérzékenyebb karakter. Szemerédi Bernadett hitelesen formálja meg a férfiak háborús, forrongó világában a helyét és boldogulását kereső nő alakját. Mária, bár erős és önálló nő – négy háborús éven át képes egyedül megőrizni a hivatalt –, az életét mindig az éppen sikerei csúcsán lévő férfi mellett tudja elképzelni. Szíve ahhoz húz, akinek a bukszája vastagabb, ugyanakkor igazi, mély szerelmet csak a leghitványabb figura, a köpönyegforgató Szépvölgyi Aladár iránt képes érezni. Nemcsak történelmi és erkölcsi szempontból tanulságos a figurák egymáshoz való viszonya, de szerelmi vonalon is olyat tud mutatni, ami azóta sem változott, örök érvényű, hiszen ugyanezek az indítékok ugyanúgy jellemezték az embereket több száz, több ezer évvel ezelőtt is, ahogyan akkor, ma és a jövőben is.
A színdarab címe Délvidék huszadik századi történetének huszonkét évére utal: a szerb megszállók 1918 őszén, halottak napján vonultak be Szabadkára, a magyar honvédek pedig 1941 tavaszának virágvasárnapján tértek vissza. Az előadás ezzel a pillanattal, a magyar katonák könnyes-boldog üdvözlésével zárul – a nézők azonban tudják, hogy az öröm és a felszabadult ünneplés nem tart soká, ahogyan Felvidéken, Erdélyben és Kárpátalján sem.
A megtörtént eseményekre és egy szabadkai magyar polgár naplójára támaszkodó darab a maga nemében egyedülálló. Életszerű és -szagú mestermunka, amely megmutatja erényeinket és esendőségünket, nemzeti karakterünk napos és árnyékos oldalát egyaránt. Az Udvari Kamaraszínház küldetésének tekinti, hogy a magyar történelmen alapuló előadásait akár a legkisebb faluba is elvigye. Ismernünk kell múltunkat, hogy tervezni tudjuk jövőnket. Színre vitt témáikkal a közbátorságot szeretnék visszahozni és megerősíteni a közéletben. A közbátorság az alapja annak, hogy közösségi jogainkat hatékonyan tudjuk képviselni, nehéz, esetleg kilátástalannak tűnő helyzetekben is. Közösségi jogaink védelme és kiteljesedése pedig feltétele megmaradásunknak.
Írta: Siposhegyi Péter
Dramaturg és rendező: Andrási Attila
Színészek: Szemerédi Bernadett, Kálló Béla, Lénárt László, Széplaky Géza
Fotók: a szerző, Prosenszki Róbert
