Kunst, Kultur und Kulinarik, azaz Művészet, Kultúra és Konyha volt a címe annak a zenei csemegének, amelyet Bécsben a Restaurant am Kalvarienberg nevű étteremben tartott a The Brunette Quartet, az óvodás korú gyermekektől az örök fiatal felnőttekig a legváltozatosabb korosztályból összetevődő közönség pedig nagyon hálás volt mindazért, amit látott és hallott. Lehetett is: Vivaldi Négy évszakából A tél és A tavasz három tétele, Mozart Kis éji zenéjének szintén három tétele, Claude Debussy Réverie című darabja (fuvolakvartettre hangszerelve), A jégkirálynő animációs film Let it go (Legyen hó) betétdala, Óz, a nagy varázslóból az Over the rainbow betétdal, valamint Ian Clarke brit fuvolaművész és zeneszerző Zig Zag Zoo című modern darabja igazán lélekemelően hangzott és hatott a négy barna lány fuvolajátéka által. Nem is tudtam megállni: koncert után Kósa Máriát alaposan kifaggattam, mert kíváncsi voltam, hogyan lesz egy ilyen fiatal lányból zeneiskola-alapító és abban zenei igazgató, fuvolakvartett-alapító és abban zenekarvezető, és annyi minden még, aki és ami a zenén keresztül a világ szebbé, jobbá tételére törekszik.
– Honnan ered Önben a komolyzene szeretete, volt-e ennek hagyománya a családjában és miért éppen a fuvolát választotta hangszeréül?
– Édesapánknak nagyon jó zenei hallása van – ő maga is sokáig énekelt kórusban –, s amint észrevett bennünk zenei tehetségre utaló jeleket, minden eszközzel segítette annak kibontakoztatását. Hároméves koromban, amikor a játékzongorán egy alkalommal a Süss fel napot elrontottam, de újrakezdtem és eljátszottam hibátlanul, elvitt az akkor szomszédunkban lakó Sándor Magdi zongoratanárnőhöz, aki attól kezdve heti két órában oktatott engem. Kevéssel azután a nővéremmel, Júliával a furulyacsoportba is bekerültünk, ott Fazakas Edit tanított minket. Az iskolában a felejthetetlen Ambrus Éva volt a zenetanárnőnk. Akkor még nem volt Gyergyószentmiklóson zeneiskola, de én kilencévesen elhatároztam, hogy zenész akarok lenni. A televízióban láttam egy fuvolát, s annyira megtetszett, hogy már azt is tudtam: fuvolázni szeretnék. Városunk szeretett plébánosa, Hajdó István főesperes elővett a raktárból két régi fuvolát és kölcsönadta, ami óriási dolog volt, hiszen nekünk akkor még nem volt saját hangszerünk, a valóságban nem is láttam addig fuvolát. Csíkszeredában a felvételin kilencévesen eljátszottam kívülről egy zongoradarabot, ami kellően meg is lepte a felvételiztető tanárokat, mint ahogy az is, hogy én nem zongorázni szeretnék, hanem fuvolázni. Így kerültem a tizenegy éves nővéremmel együtt Csíkba. Az első évben folyton beteg voltam, az orvos pedig megállapította, hogy ez pszichológiai eredetű, a probléma gyökere az, hogy ilyen fiatalon távol kerültem édesanyámtól. Azt mondta, ha nem leszek jobban, haza kell költöznöm. Azután sohasem voltam beteg, annyira megijedtem, hogy abba kell hagynom a zenélést...
Négy évig laktunk Csíkszeredában. Gergely-Simon Ibolyánál tanultam és rendkívül kedveltem őt, mert világra szólóan jó ember. Szakmailag egy idő után úgy látta, jobb lenne tanárt váltanom. A nyolcadik – a nővérem a tízedik – osztály elvégzése után átköltöztünk Székelyudvarhelyre. Sándor Attilánál folytattam a tanulást, közben rendszeresen jártam kisebb-nagyobb országos és nemzetközi versenyekre, amelyeket rendre meg is nyertem. 14–16 évesen napi 10-12 órát gyakoroltam. Székelyudvarhelyen két évet töltöttünk, egészen addig, amíg a nővérem ott leérettségizett.
– Azután hol folytatták zenei tanulmányaikat?
– A nővérem a kolozsvári Zeneakadémián végezte el a zenepedagógiát és a fuvola szakot. Miután lediplomázott, hazaköltözött Gyergyószentmiklósra, néhány évig ott dolgozott a zeneiskolában. Azután férjhez ment Szovátára, nemrég pedig úgy döntött, hogy Bécsben folytatja az életét, és én ennek nagyon örülök.
Ami pedig engem illet: székelyudvarhelyi tanárom, Sándor Attila lánya Budapestre került, így merült fel, hogy mi lenne, ha én is a magyar fővárosban tanulnék tovább. Fél év eltelte után kerültem Alföldy-Boruss Eszterhez a Continuo Zeneiskolába, ahol a Liszt Ferenc Zeneakadémia professzorai tanítottak. Fantasztikus élmény volt! Kevesen voltunk, kb. 40-50-en, és valóban kiemelt figyelmet kapott a zenei fejlődésünk. Miután Budapesten leérettségiztem, Alföldy-Boruss Eszter Bécsbe készült a konzervatóriumba tanítani, és megkérdezte, hogy nem volna-e kedvem vele tartani. Így végeztem el Bécsben a konzervatóriumot, szintén nála, sokat utazva közben Európa-szerte. A diplomakoncertemen a szokásokkal ellentétben nem Mozartot játszottam, hanem – örmény gyökereimre való tekintettel – egy hegedűre írt Hacsaturján-koncertet. Az egész tanársereg eljött, mert ilyet még ők se hallottak, és mindenkinek nagyon tetszett. A konzervatórium igazgatójával ma is tartom a kapcsolatot, nagy figyelemmel kíséri a szakmai fejlődésemet.
Még abban az évben, amikor diplomáztam (2011-ben), elkezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy iskolát kellene nyitnom. – Magántanárként az egyetemi éveim alatt is végig tanítottam. –Nem is vártunk sokáig: egy idősebb osztrák barátommal megalapítottuk az International Music Academy (INTMA) intézményt. Most csak fuvolával és zongorával foglalkozunk, és persze van zeneelmélet is. Mindez exkluzív keretek között történik, egyéni oktatás formájában. Azt vallom, inkább kevesebben legyünk és közelebb álljunk egymáshoz, mint hogy sokan legyünk és ne tudjuk, hogy ki kicsoda. A kamarazene, azaz a kiscsoportos zenélés is gyakori nálunk.
Hallgatóink hozzávetőlegesen hetven százaléka felnőtt. Ausztriában nagyon sok a zeneiskola, ám kevesen gondolnak a zenét tanulni akaró felnőttekre. Sok diákunk az iskola megnyitása óta tanul nálunk. Gyakran olyanok jönnek, akik gyermekkorukban nem engedhették meg maguknak, most pedig, idősebb korukban végre tudnak rászánni időt is, pénzt is, energiát is, hogy megtanuljanak bizonyos hangszeren játszani. Sokan ajándékba kapják a hangszert a házastársuktól, és természetesen sok olyan eset is van, hogy egy családtag elkezd hozzánk járni és a többi követi. Legalább hét-nyolc olyan családunk van, ahol majdnem az összes családtag elkezdett már valamilyen hangszeren játszani. Mi is a családban sokat zenélünk együtt. Mindig, amikor együtt vagyunk, énekelünk, zenélünk, és ez komoly összekötő erő. Igyekszem ezt Ausztriában is népszerűsíteni és jól megy. Mindenkinek tetszik.
– A tudás milyen szintjéig viszik el a hallgatókat, illetve ők meddig akarnak eljutni?
– Ez nem meghatározott. Van olyan diákom, aki már akkor itt volt, amikor még nem is volt iskola, és még most is itt van. Nem kell ezt adott időkorláton belül befejezni, bárki bármennyi ideig járhat hozzánk. Rendszeresen tartunk jam sessionokat, ahol kötetlenül lehet együtt zenélni. A haladóknak kisebb koncerteket, tematikus esteket szervezünk, tangóestet, brazil estet és hasonlókat. Ezeket vagy az iskolában tartjuk, vagy egy lokálban, kávézóban: ahol a hallgatók szeretnék. Vagy ők szervezik meg, vagy mi: ahogyan igénylik. A gyermekeknél más a helyzet, ők jellemzően néhány, leggyakrabban három-négy évig tanulnak egy bizonyos hangszeren játszani, akkor iskolaváltás, elköltözés vagy egyéb ok ezt általában megszakítja. De azok a felnőttek, akik komolyan szeretnének ezzel foglalkozni, és semmilyen nagyobb, ezt megakadályozó változás nem következik be az életükben, évekig folytatják. És egyre jobbak lesznek, egyre jobban ki tudják fejezni magukat. Van közöttük olyan, aki fiatalon nálunk kezdte, majd négy-ötévnyi közös munka után profi pályára lépett, a konzervatóriumot is elvégezte, és azóta hivatásos zenész. Van ilyen fuvolista, zongorista és dzsesszénekes is, amire én nagyon büszke vagyok.
– Ön mellett kik tanítanak még az iskolában?
– Van egy kiváló görög zongoratanárunk, Andreas Koutropoulos, a nővérem pedig fuvolát és zongorát tanít. Állandó tagok mi vagyunk hárman. Időnként a kvartettünk másik két tagja is besegít.
– Mikor és hogyan jött létre a The Brunette Quartet?
– Évek óta mindig szerveztem a magam számára szólókoncerteket. A tavalyi, Repülj velem koncertsorozatommal végigjátszottam a karácsonyi szezont, és szilveszterkor, amikor éjjel fél 3 körül hazamentem, azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen szakmai kihívást találhatnék magamnak az új évben. Egyszer csak felötlött bennem, hogy csinálok egy kvartettet! Minden eszembe jutott: hogy mi lesz a neve, kik lesznek a tagjai, mit fogunk játszani, az egész koncepció kirajzolódott előttem, olyannyira, hogy rögtön felkeltem, és megírtam mindezt a három kolléganő-jelöltnek. Ők is nagyon örültek a lehetőségnek, hiszen szabadúszó zenészként nehezebb érvényesülni, mint együttessel, ráadásul nekem az iskola révén megvannak már az ehhez szükséges szakmai eszközeim és tapasztalataim. Természetesen a lányok is nagyon lelkesen dolgoznak, így nem hárul rám az összes munka.
– Hol, milyen alkalmakkor nyílik lehetőségük közönség elé lépni?
– Alig néhány héttel a megalakulásunk után játszottunk Hollandiában Európa legnagyobb fuvolafesztiválján. Ugyancsak kora tavasszal nagy megtiszteltetés ért minket: Vencser László igazgató úr meghívta a kvartettünket az ausztriai idegen nyelvű pasztoráció országos igazgatósága fennállásának negyvenedik évfordulója alkalmából március 18-án a Kardinal König Hausban szervezett ünnepi eseményre. Nagy élmény volt mintegy százötven fős közönség, köztük papok és egyházi elöljárók előtt fellépni.
Gyakran játszunk magánrendezvényeken, partikon, születésnapokon, esküvőkön, illetve céges rendezvényeken. Az október 9-i koncertünk volt Bécsben az első nyilvános fellépésünk. Egy nagyon kedves osztrák étteremben tartottuk, ahol a tulajdonos nemcsak a konyhára figyel, hanem a kultúrát is támogatja. Olyan vendégeket hívtunk a szakmából és a közéletből, akikkel reményeink szerint a jövőben tudunk majd együttműködni. Ez az este egy zenei utazás volt különböző zenei stílusokon keresztül, kis összefoglalóját adta a repertoárunknak. Bár nagyon nehéz volt kiválasztani a műsorra tűzött darabokat…
– Ez volt az a koncert, ahol bemutatkozott a kvartett új tagja. Történt ugyanis egy tagcsere a közelmúltban…
– Igen, Daniela Mars Franciaországba, Lyonba költözött, és a nővérem, Orbán-Kósa Júlia lépett a helyére. A jelenlegi felállásunk remélhetőleg stabil és hosszú távú lesz. Van beugrósunk is, hiszen bármikor bárki megbetegedhet, ha pedig valamelyik nagyobb eseményen mind az öten ott leszünk, akkor kvintettként játszunk majd. Amúgy is tervezünk néhány olyan projektet, ahol több fuvola és több fuvolás kell; ezek is szervezés alatt állnak.
– Mikor és hol játszanak legközelebb?
– Most éppen Magyarországra készülünk: december 6-án Budapesten a Magyarság Házában adunk adventi koncertet. Jövő év tavaszán ismét elmegyünk Hollandiába, játszunk a fesztiválon és workshopokat is tartunk. Bejelentkeztünk néhány versenyre is, tehát 2016 igazán fontos év lesz számunkra ilyen szempontból is.
– Mindamellett, hogy a kvartett három tagja magyar, hogyan őrzi magyarságát Ausztriában, Bécsben?
– Jaj, én magyar vagyok itt Bécsben is! Nekem sosem volt gyökértelenség-tudatom. Tizennyolc éve nem élek otthon, Gyergyószentmiklóson, és ebből tíz éve élek külföldön, de nekem sohasem volt nehéz tudni, hogy honnan jövök, mert a szüleink nagyon nagy székelységtudatot neveltek belénk. Akárhova költözöm, édesapám mindig hoz nekem egy székely zászlót és felakasztja a falamra… Noha ma már Bécsbe is hazajövök, nekem Erdély a „haza”, az „otthon”. Bécsben van egy erdélyiekből álló kisebb baráti társaságunk, s kicsit otthon érezzük magunkat, amikor együtt vagyunk. Olyan, mintha hazamennénk. Rendszeresen szoktunk találkozni az Erdélyi Magyarok Ausztriai Fóruma tagjaival is, amelyik nagyobb csapat, és amelyikkel szervezünk székely bálokat, táncolunk, nótázunk – ez mind nagyon sokat jelent mindannyiunknak.
Én mindig minden külföldi ismerősömnek, aki megkérdezi, hogy honnan jöttem, elmagyarázom, hogy hol van Erdély, milyen nyelven beszélünk és kik vagyunk. Így mindenki, aki kicsit több időt tölt velem, ezt az ismeretet megszerzi. Olyan szívmelengető, amikor az afrikai, zimbabwei énekes barátom és a brazil gitáros kollégám magyarázzák egymásnak Erdély történelmi hátterét… s mind a ketten tőlem tudják. Nagyon jó érzés ezt látni és hallani. Nyolc nyelven beszélek, tehát nyolc nyelven el tudom ezt magyarázni nekik.
– Nyolc nyelven beszél? Melyek azok?
– Magyar, román, német, angol, spanyol, portugál, francia és olasz Ebből a spanyolt, a portugált, a németet és az angolt napi szinten használom, tanítok is ezeken a nyelveken. Szerintem fontos sok nyelven tudni. Minél több nyelven beszélsz, annál több emberrel tudsz beszélgetni, és olyan érdekes, amit ezek az emberek mondanak.
– Ön erős katolikus közösségből, családból jön: őrzi-e vallásosságát az osztrák fővárosban is?
– Amikor csak tehetem, elmegyek a magyar szentmisére, mert itt a nagy idegenségben nagyon jó a saját nyelvünkön hallani a Miatyánkot. Elmehetnék a német misére is, az sokkal közelebb van, de inkább felkelek egy órával hamarabb és elmegyek a magyar misére, mert az jobban esik. Otthonosabban szól. Otthoni hangulatot ad. E nélkül sokkal nehezebb lenne.
Bécsbe költözésem után három és fél évig a Segítő Nővéreknél laktam, ez a közeg is biztosította számomra a vallási hátteret, de azt eleve magammal hoztam, mert megkaptam a szüleimtől, a környezetemtől. Ez is sokat segít az embernek ahhoz, hogy tudja, kicsoda, honnan jön és hova tart. Hittel senki nem fog elveszni a nagyvilágban. Én a világ végére is elmehetnék, akkor is tudnám, hogy honnan jöttem és hogy miben hiszek. Ezt semmi nem ingathatja meg bennem. Négy dolog van, amit mindig is tudtam: hogy ki vagyok, honnan jöttem, miben hiszek és hogy fuvolázni szeretnék. Minden egyéb változhat, de ez a négy biztosan nem fog!
– Milyen gyakran látogat haza a szülőföldjére?
– Ritkábban, mint ahányszor szeretném. Évente legfeljebb kétszer tudok hazamenni, nyáron és karácsonykor. S ha karácsonykor nem tudok, akkor a szüleim jönnek el. De nagyon szeretnék gyakrabban hazajárni, minden évben ezzel a gondolattal kezdem az új évet, hogy idén hátha háromszor hazaérek, de nem sikerül...
– Talán vigasztalhatja az a tudat, hogy Bécsben bejöttek a számításai.
– Bécsben sokkal könnyebb a zenei pályán érvényesülni, mint Erdélyben. Jó nyelvtudással sokkal többet elér az ember. És persze sok önbizalommal.
