A gyerekeknek így, ezzel a kórussal ez volt az első fellépésük, így nagyon izgultak, ráadásul a többi kilenc kórus nagy része felnőttekből állt, csak néhányban vettek részt gyerekek. Az adventi, karácsonyi és hálaadó énekek közé a zsoboki kórus becsempészett egy modern darabot is: Ákos Elhiszem című számát. A kórus vastapsot kapott a végén, nagyrészt ennek az utolsó számnak köszönhetően. Az idősebbek könnyekig meg voltak hatva, mikor a 20 fiatal gyermek arról énekelt, hogy egyedül az az ember válthatja meg a világot, akinek elhiszed, hogy ez lehetséges. Ekkor éltem át azt az érzést először itt tartózkodásom óta, hogy milyen is, amikor itt Romániában az elszakadt magyarok gyűlnek egy helyre találkozni. Ugyanis a helyi tiszteletes záróbeszédében azt mondta, hogy reménykedjünk és imádkozzunk közösen egy szebb, igazabb, egységesebb magyar jövőért, aztán megszólalt a himnusz első pár hangja és az emberek egyként pattantak fel és énekelték, hogy „Isten áldd meg a magyart”! Nekem pedig az jutott eszembe, hogy én katolikusként ülök itt, körülbelül 300 református között és még sincs közöttünk semmi különbség, hiszen végső sorban mind a 301-en Magyarországtól távol is magyarok vagyunk. A fellépések után mindenkit megvendégeltek amolyan, erdélyi módra: pálinkával és töltött káposztával. A gyerekek persze ezt a részét legalább annyira élvezték, mint magát a fellépést, még akkor is, ha a pálinkából kimaradtak. Mikor hazafelé úton a kórusvezető megkérdezte, hogy jövünk-e máskor is a válasz az volt, hogy persze, pláne, ha ilyen finom kaja lesz máshol is. Ilyen élmény volt nekünk Kőrösfő: finom volt, mint a káposzta és felmelegített, ahogyan a pálinka.
