„Megfogni egymás kezét…”

Karát Eszter: Mi motiválta a társulás létrehozását? Milyen igényeket akartak kiszolgálni?

Szobiné Kerekes Eszter: Először is saját belső igényünket. Férjemmel (Szobi Kálmán, tragikus hirtelenséggel hunyt el 2003-ban – a szerk.) a kultúraszervezés területén tevékenykedtünk. Kálmán a Lévai CSEMADOK városi szervezetében, én pedig a Búcsi CSEMADOK-ban. Pozsonyban végeztünk népművelőként, és szerettünk volna itthon, szűkebb pátriánkban is bekapcsolódni a kulturális életbe. Megújulni, a kultúraszervezés más területein is kipróbálni magunkat. Aktívan részt vettünk a község kulturális-társadalmi életében, e nélkül el sem tudtuk volna képzelni az életünket. A megújulás iránti vágyunk aztán konkrét ötletté vált. Értesültünk róla, hogy a Magyar Kultúra Alapítványa Budapesten turisztikai konferenciát rendez, amely kiemelten a falusi turizmussal és az ahhoz kapcsolódó kultúraszervezéssel foglalkozik. Eljutottunk a konferenciára, amely megadta a kezdő löketet. Habár ugyanúgy fogyasztói voltunk a turizmusnak, ahogy a kultúrának is, abban nem volt gyakorlatunk, hogy ezeket hogyan lehet összekapcsolni és megmutatni az embereknek. A konferencián gyakorlati tanácsokat kaptunk ahhoz, hogyan lehet egy térség természeti, népművészeti, kulturális és épített örökségét összefűzni és érdekessé, befogadhatóvá tenni.

KE: Meséljen az előzményekről!

SZKE: A férjem a búcsi kultúrház vezetője volt, jómagam pedig az óvodáé. Mindig is „közel voltunk a tűzhöz”, ami a kultúrát illeti, a turizmus viszont idegen terep volt. Abból indultunk ki, ami Búcs sajátossága, egyik jelképe: a Pinceút. Minden házhoz a faluban tartozott egy borospince és szőlőültetvény, ami a Gerecse-hegységre néz, a Duna-part pedig csupán 4 kilométerre van. Az ittenieknek ez a jelenség olyan egyértelmű volt, mint ahogy minden házhoz tartozik kert, udvar, gyümölcsfák. Számomra sem volt nagy csoda, mert itt születtem. A férjem viszont mohi születésű, Léván nevelkedett, így más szemmel nézte az itteni turisztikai értékeket. Saját pincét vásárolt, amely a búcsi tóra néz. A présházat úgy alakítottuk ki, hogy az alkalmas legyen szállóvendégek fogadására. Ezzel kezdődött minden…

KE: Volt igény a helyiekben arra, hogy felvirágozzon a turizmus a faluban? Voltak erre irányuló egyéb kezdeményezések akkoriban?

SZKE: Nem volt jellemző. A falubeliek kezdetben szkeptikusan fogadták, hogy vendégházat üzemeltetünk a Pinceúton, a falusi turizmus akkoriban még gyerekcipőben járt errefelé. Mi voltunk az első fecske, aki nyarat csinált… Azóta komoly borturizmus épült ki, a helyi szőlősgazdák és nagy bortermelők összefogásával.

KE: Hogyan csinált nyarat az „első búcsi fecske”?

SZKE: A történet folytatása az volt, hogy 1997-ben szerveztünk egy találkozót, annak a konferenciának a mintájára, amelyen részt vettünk Budapesten. A helyszín pedig az újonnan kialakított pincénk és a község művelődési háza volt. Meghívtuk Felvidék kulturális életének aktív szereplőit, akikkel jó kapcsolatot ápoltunk. Három napos programon néprajzi, turisztikai előadásokon vehettek részt a meghívottak - a közös fejlődés lehetőségét kínálva számukra.

Lényegében ekkorra datáljuk az első Emese Udvarházi Napokat, ami aztán a társulásunk kiemelt rendezvénye lett.

Az első konferenciánk után két évvel lehetőség nyílt Szlovákiában civil szervezetek alakítására. 1999. augusztus 3-án hivatalosan is bejegyezték a Kultúráért és Turizmusért Társulást – az elsők között az országban.

KE: Hogyan formálta a rendszerváltás a kultúra-és közösségszervezés területét?

SZKE: A szervezeti forma és a műsoraink változtak. Bőven a rendszerváltozás előtt, 1968-ban alapítottuk meg a LANT Irodalmi Színpadot Búcson, amelyet férjemmel vezettünk. Ez a kezdeményezés sok embert tudott megmozgatni – és még több embernek kínált minőségi kikapcsolódást. Olyan irodalmi összeállításokat csináltunk, amelyek döntögették az akkori rendszer falait: ilyen volt például az Új Szélkiáltó című műsorunk, amelyet csehszlovákiai költők verseiből válogattunk. Persze a nagy sikert a pártbizottság számonkérése követte…

Nem volt megalkuvás. Minden korszakban az emberek igényeit akartuk kiszolgálni. Ezért, ha kellett, irodalmi estet rendeztünk olyan versekből, amelyek a szabadságról szóltak, minden mozzanattal azt sugallva, amire az emberek akkoriban a leginkább vágytak.

KE: A rendszerváltás előtt az irodalmon keresztül tartották életben a magyar kultúrát, utána pedig igyekeztek még több módon, például a turizmuson keresztül megközelíteni a lényeget…

SZKE: Igen, ezért volt fontos, hogy minél több területen fejlesszük magunkat, hogy tovább léphessünk közösen a férjemmel és a falubeli közösséggel. Egyedül nem tudtunk volna ennyi mindent létrehozni, csak együtt lehetséges értékeset alkotni, ami napjainkban is bizonyítható. Ezért lesz a kiadvány címe is Összefogás – Összetartozás.

KE: Miben változott meg az elmúlt húsz évben az emberek igénye? Hogyan tesz ennek eleget a társulás?

SZKE: A körülményeink változtak meg leginkább, amelyek arra sarkalltak minket, hogy új utakat fedezzünk fel magunknak az irodalmi színpados évek után. Itt egy egyszerű példa: a község kultúrháza a rendszerváltás után bezárt, mert a fenntartója a helyi TSZ volt. Ez az intézmény adott otthont az irodalmi színpadnak, amely olyan formában már nem tudott működni, mint azelőtt.

Itt volt egy termékeny talaj, ahonnan rengeteg jó kezdeményezés nőhetett ki az idők során. Az emberek kultúra iránti igényét mindig is több szervezet szolgálta ki, például a 2019-ben 70 éves CSEMADOK, különböző sportegyesületeknek, színjátszó körnek, ifjúsági klub mozgalomnak, éneklő és néptánc csoportoknak. A turizmus viszont nem volt bekapcsolva ebbe a körforgásba, ez az, amellyel társulásunk új színt hozott a régió kultúr-életének palettájára.

KE: Melyek azok a szervezetek, amelyekkel most is szoros együttműködésben dolgoznak?

SZKE: Ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk működni akár a turizmus vagy a kultúra területén, ismét fontos hangsúlyoznom az Összefogás - Összetartozás kettősét. Már a kezdetekkor igyekeztünk minél több környékbeli társulást, közösséget bekapcsolni a munkánkba, önképzési lehetőséget biztosítani számukra, hogy együtt fejlesszük a térség turizmusát

Aztán egyre több lehetőségünk volt kapcsolódni Magyarországhoz is, különböző civil szervezeteken keresztül. Ezek a kapcsolatok nem csak szakmailag, hanem emberileg is sokat jelentenek. Együtt működünk például a Kárpát-medencei Asszonyok Érdekszövetségével 2005 óta. Ezen kívül tagjai vagyunk a Kárpát-medencei Családszervezetek Szövetségének, a Magyarországi Tájházak Szövetségének, valamint minden évben bekapcsolódunk a Kulturális Örökség Napjai és a Panoráma Világklub rendezvénysorozataiba.

KE: Kiemelt rendezvényük az Emese Udvarházi Napok. Milyen céllal hozták létre a hagyományteremtő rendezvénysorozatot?

SZKE: Ahogy már említettem, évente szerveztünk szakmai összejöveteleket, konferenciákat, amelyeket „Búcsi Tóparti Pinceparti”-nak kereszteltünk. Néhány év alatt kinőttük ezt a helyszínt. A rendezvény átkerült az idő közben kialakított családi panziónkba, amely az Emese Ház nevet viseli. Szerettünk volna méltó körülményeket biztosítani az évente megtartott szakmai konferenciáinknak, amelyek a vendégház után az Emese Udvarházi Napok nevet viseli. 2019 májusában XXI. alkalommal rendeztük meg az Udvarházi napokat.

Az Emese Ház egy találkozási pont a Búcsról elszármazottak számára, ahol minden évben összegyűlünk. Ki-ki amivel tud, hozzájárul a konferencia sikeréhez, tárgyi vagy szellemi értékkel. Minden konferencia egy adott tematika szerint épül fel, néprajzi és turisztikai témákban. Irányadó volt a magyarországi tematikus év. Az egyik kedvencem, amely a 2016-os Örökség és Közösség című rendezvénysorozat mottója volt: "A szél kihívására a fa a gyökerével válaszol."(Illyés Gyula).

KE: A Társulás életének egyik csúcspontja volt a Felvidéki Népviseletes Babacsaládok Házának megnyitása, amely csodával határos módon, önerőből jött létre… Meséljen a gyűjtés kezdeteiről! Mi inspirálta nagyszabású projektet?

SZKE: Hogy mi inspirálta? - Első sorban nemzeti elkötelezettségünk, és az, hogy „egy vérből valók vagyunk”… Persze komoly pedagógiai és néprajzi felkészültséget igényelt a gyűjtés, amihez szakemberek segítségét kértük.

Miközben a Társulásunk működött, és egyre több programunk volt, én mindvégig pedagógusként dolgoztam. Nemcsak az óvodában dolgoztam, hanem szakmai cikkeket publikáltam, szerkesztettem az Óvodásoknak című oldalt a Tücsök magazinban, módszertani tanácsadóként is működtem a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségében. A kilencvenes évek elején szembesültünk vele, hogy egyre kevesebb gyerek jár a magyar óvodákba és iskolákba. Az éves közgyűlésen kidolgoztunk egy stratégiát, mindenki javaslatot tett a probléma megoldására. Az volt a fő szempont, hogy hogyan lehetne megállítani a csökkenő gyereklétszámot az intézményekben, valamint hogyan tudnánk elérni azt, hogy a magyar gyerekeket magyar iskolákba írassák. Persze mindenféle ötlet felmerült a kirándulásszervezéstől a szalonnasütésig. Aztán javasoltam – amit most is vállalok! – hogy próbáljunk meg játék babákat népviseletbe öltöztetni. Elfogadták. Ezután segítségül hívtunk neves néprajzkutatókat, akik a Felvidék néprajzának szakértői. Méry Margit és Jókai Mária működtek közre a babák népviseletbe öltöztetésében.

Első célunk az volt, hogy megfelelő módon szólítsuk meg a szülőket. Az identitásukban kellett megerősíteni őket, ami ott kezdődött, hogy ismerjék meg a viseleteiket, a tájegységet, ahol születtek – egyáltalán azt, hogy hova tartoznak. Legyenek tisztában azzal a kultúrával, amibe a gyermekük beleszületett és amit a helyi iskola, óvoda képvisel.

KE: Miért pont babákat öltöztettek fel? Lehetett volna életnagyságú bábukat is.

SZKE: Az óvodai nevelés lényege, hogy a gyerek spontán módon tanuljon, saját belső igénye legyen a játék, amelyen keresztül tapasztalatokat szerez a világról. Egy gyermek számára a baba sokkal közelebbi, mint egy felnőtt méretű bábu. Az idősebb generáció tagjai pedig még viselték, vagy láthatták szüleiken, nagyszüleiken vidékük népviseletét.

Ezen kívül praktikus is volt, hiszen ahogy bővült a gyűjtemény, egyre több helyre jutott el vándorkiállításként. A babacsaládok bejárták az egész Felvidéket, Európát, sőt, egy kanadai magyar közösség is megcsodálhatta őket Ottawában.

KE: Hogyan bővült a gyűjtemény és vált egyre ismertebbé?

SZKE: Kezdetben a pedagógusszövetségen keresztül juttattuk el a babacsaládokat azokhoz a varróasszonyokhoz, akik saját falujuk hagyományos viseletét varrták meg. Aztán később már bekapcsoltunk politikusokat, képviselőket – ők is mind „babáztak”! Nagyon sokan segítettek minket. Ahogy bővült a gyűjtemény, úgy váltunk mi is egyre profibbá – ami a szervezést és a kivitelezést illeti. Nagyon sok összetevője volt annak, hogy hiteles legyen a végeredmény, hogy a néprajzkutatóktól eljussunk a varróasszonyokig. Mindenki egy-egy láncszem volt a történetben és érdekes módon mindenki tudta, értette, miről van szó, miért fontos ez! Az összetartozásunk jelképe, amit dicsérni lehet! Minden faluban örömmel és szakértelemmel készítették a viseleteket, külön team alakult arra, hogy kitalálják, kivitelezzék, végül pedig installálják a babacsaládokat. Egy egészséges rivalizálás is kialakult a falvak között, amely még inkább előmozdította a babacsaládok minőségi megjelenését.

KE: Aztán a gyűjtemény túlnőtte az elképzeléseiket…

SZKE: Igen, rengeteg komoly támogatóra is szert tettünk, aminek köszönhetően 2010-ben létrehoztuk a Felvidéki Népviseletes Babák Házát Búcson. Az épület eredetileg a családunké volt. Felajánlottunk a babacsaládok kezelője, a Kultúráért és Turizmusért Társulás számára, 1, azaz egy euró éves bérleti díjért száz évre! Adománygyűjtéseket szerveztünk, hogy tető alá hozzuk a babákat. A faluból elszármazott Csenger Sándor nagylelkű felajánlásának köszönhetően átalakítottuk és felújítottuk, hogy alkalmas legyen az állandó kiállítás helyszínének. Szintén elszármazott Balázsy Mária építész pedig újratervezte az épületet.

KE: Mit jelképez a Babamúzeum az Ön számára?

SZKE: Számomra az összetartozást jelképezi, azt, hogy összefogással igenis bármit el tudunk érni! Fel kell ismernünk, hogy mi itt a kisebbségben még inkább egymásra vagyunk utalva. Nem csak most, Trianon évében, hanem mindenkor.

Egyébként a Kultúráért és Turizmusért Társulás is ebben a szellemben működik – immár 20 éve. Fő célunk a turizmuson keresztül a kulturális értékeink bemutatása. A mottónk, amely Heltai Jenő egyik verséből van, jól kifejezi ezt a gondolatiságot:

„Megfogni egymás kezét,

Összebújni, egymást megölelni

És utolsó szikrájából annak,

Ami bennünk emberi

Új tüzet rakni a jövőhöz

És friss kenyérsütéshez.”