Már szeptemberben megvolt az álom, hogy Lábnyikban óvodai foglalkozások legyenek, de eleinte az alacsony gyerekszám miatt erre nem volt reális esély. Ahogyan növekedett a magyar órára járók száma, úgy egyre nagyobb igény lett rá, mivel több nagy testvér is hozta magával óvodás, vagy előkészítő osztályos kistestvérét, akiket párhuzamosan a többi gyermekkel nem lehetett megfelelő szinten fejleszteni. Amikor a szülőknek az ötletet felvetettem az első szülői értekezleten azt mondták, hogy a kicsikék a román ovi után kell, hogy egyenek otthon és ezért nem látják esélyét annak, hogy napi szinten még egy foglalkozáson részt vegyenek. Ez az akadály elhárult azzal, hogy megoldódott az étkeztetés, és onnantól már csak a megfelelő helyszín hiányzott.
Lábnyik a moldvai táborközpont, a Magyar Ház padlástere nyaranta szálláshelyként szolgált a rengeteg ide érkező vendégnek. Mivel nyári hónapokban minden hely számít, ezért az ágyakat csak ideiglenesen lehetett volna innen kivenni. A csűr elkészültével ez a kérdés megoldódott, így a padlástér maradhat csak az oktatásnak.
Az őszi hónapokban az iskolán kívüli órai foglalkozásokra 6 kistestvér járt, így ez a létszám volt a kiinduló alap. Az állami óvodában 22 óvodás korú van. A lábnyiki tanító nénivel, Lőrincz Kingával úgy számoltunk, hogy a gyerekek száma iskolán kívül idővel felkúszhat 12-re, ezért kis ráhagyással 16 fősre terveztük az óvodát. Jelenleg 18 gyerek jár a foglalkozásokra.
Januártól az ovisokkal ketten foglalkozunk, mert így is kihívást jelent a munka. Minden nap felmegyünk az állami óvodába és fél tizenegykor az ottani program végén felöltöztetjük a hozzánk tartozó gyerekeket és megpróbálunk viszonylag rendezetten levonulni a Magyar Házhoz. Ott sorban állunk, énekelve betekergünk és a kötelező mosdólátogatás után kezdődik a foglalkozás az oviban. A szülők fél egyre jönnek és viszik haza a csemetéket.
Nagyon sok munkát igényel a picikék rendre szoktatása, mivel, ahogyan látom, a román rendszerben ilyen egyáltalán nincs. Első ottjártamban meglepett, hogy a 22 gyermekre egy óvóbácsi van és az is éppen magára hagyta a csoportot. A gyermekek pedig a szélrózsa minden irányában szétszóródtak, s csináltak, amit akartak.
Ilyen alapokkal többszörösen nehéz a beszoktatás. Nagyon nehezen értették meg a gyerekek a sorbaállást, körbe állást, azt, hogy mindenkinek részt kell venni a közös munkában.
A nehézségek ellenére nagyon hálás a munka. Hihetetlen az, hogy másfél hónap alatt azok a gyerekek, akik túlnyomó részének még passzív szókincse sincsen, meddig eljutottak. Hogyha ezek az órák így folytatódhatnának a következő években, akkor iskolás korukra a gyerekeknek már egy olyan komoly nyelvi alapja lenne, amire sokkal könnyebben lehet építeni. Jó, hogy a munkámra azonnali és látványos visszajelzés érkezik a gyerekektől, mivel ha valamit szeretnek, az sugárzik róluk, ha viszont valami annyira nem foglalja le őket, akkor az is érződik azonnal. Nagyon lelkesek, élvezik az órákat és őszintén örülnek a figyelemnek, amit kapnak.
