A kitelepítések 71. évfordulójára emlékeztek Marosvásárhelyen
A romániai földbirtokosok fekete éjszakájaként emlegetett eseményekre 1949. március 2-ának éjjelén került sor. Ezen az éjszakán a kommunista párthoz köthető, zömében máig ismeretlen káderek és kollaboránsok egy előre megírt forgatókönyv alapján keresték fel Románia összes jelentősebb földbirtokosát: nemeseket, ügyvédeket, nagyobb földterülettel rendelkező földműveseket. Miután közölték velük, hogy a 83/1949-es második agrárreform törvény alapján mindenüket elkobozzák, teherautókra pakolták az embereket, és jellemzően egy nagyvárosba szállították őket. Ezt követően a kényszerűen összeszedett „osztályellenségek” személyi igazolványába pecsételték a DO-t (a domiciliu obligatoriu rövidítése, amely magyarul kényszerlakhelyet jelent), közölték velük, hogy nem hagyhatják el kijelölt lakhelyüket, majd szélnek eresztették őket.
A kitelepítettek között voltak gyermekek (egészen kicsi csecsemők is), várandós asszonyok, idősek, betegek stb. A kitelepítést vezetők mindenkit vittek, akit az előre kijelölt helyszíneken (Erdélyben zömében kastélyokban, kúriákban, udvarházakban és városi palotákban) találtak, tekintet nélkül életkorra, státuszra, egészségügyi helyzetre: a kitelepítések során családok szakadtak szét, életek mentek örökre tönkre. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszakája valóban fekete éjszaka volt, amely a földbirtokosoknál sokkal több embert érintett: falvak és vidékek veszítették el pártfogóikat, egy egész, évszázadok óta fennálló társadalmi osztály szűnt meg létezni egyetlen éjszaka alatt.
A március 3-ai megemlékezés résztvevőinek többsége az 1949-ben kitelepített családok leszármazottja volt. Fényképezte: Velicsek László Miklós
A kitelepítés Erdélyben leginkább – a korábbi törvényeknek köszönhetően már amúgy is nehéz helyzetben lévő – magyar nemességet érintette. Ugyanakkor fontos kihangsúlyozni, hogy az erdélyi nemesség helyzete alapvetően különbözött az anyaországiétól: Erdélyben a birtokok (még a nagyok is) jóval kisebbek voltak a magyarországiaknál vagy a felvidékieknél. Így a birtokos és a birtokához szorosan kötődő falu vagy falvak egymásra utaltsága is nagyobb mértékű volt, ahogy a közöttük lévő viszony is közvetlenebb és szorosabb. Erdélyben jellemzően nem csak a falu függött a birtokostól, hanem a birtokos is a falutól: a földbirtokosok nem csak felelősek voltak, hanem felelősséget is vállaltak falvaik lakóiért. (Természetesen ellenpéldákat is ismerünk, de az erdélyi birtokosok zömében jóban voltak a falvaikkal.) Valószínűleg ennek a következménye volt, hogy a falvak lakói sok esetben a kitelepítéseket követően sem hagyták magára az egykori birtokosaikat: a legnehezebb időszakokban ételadományokkal és egyéb segítséggel igyekeztek élhetővé tenni a kastélyok és udvarházak krumplispincékbe, szeneskamrákba, huzatos padlásszobákba száműzött, egykori lakóit. Sőt olyan esetről is tudunk, amikor a falu lakói március 2-a éjjelén – megneszelve, hogy mi folyik az udvarházban – elüldözték a birtokos család elszállítására érkezőket, így a családot csupán napokkal később sikerült kitelepíteni.
A megemlékezésen Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke (jobbra) mondott beszédet, majd Orbók Ferenc alelnök és Makkay Edit tag (középen) helyezett el koszorút a kitelepítettek emlékére állított kopjafánál. Fényképezte: Velicsek László Miklós
Az egykori kitelepítettek és leszármazottaik 2020. március 3-án a marosvásárhelyi vártemplom udvarán állított kopjafánál emlékeztek meg a 71 évvel ezelőtti szörnyűségekről és következményeikről. A Castellum Alapítvány által szervezett ünnepség csendesen zajlott le. Haller Béla, az alapítvány elnöke beszédében a veszteség mértékére igyekezett felhívni a megjelentek figyelmét. A kitelepítettek mindenüket elveszítették: nem csak otthonukat és kedves tárgyaikat, hanem a hozzájuk nőtt helyeket is, számtalan esetben a visszatérés reménye nélkül. Sokan közülük sosem láthatták viszont szülőhelyüket vagy azt a települést, épületet, ahol addigi életüket töltötték. Haller Béla beszédében a pompeji katona ikonikus alakját is megidézte, aki a vulkánkitörés közben is rendíthetetlenül állt őrhelyén, és éppen e rendíthetetlensége volt az, ami örök emléket állított neki: a katonát betemető hamu az állhatatosság szobraként őrizte meg testének lenyomatát. Az alapítvány elnöke a jövőbe vetett hit, valamint az ifjabb generációk, a folytonosság szerepének kihangsúlyozásával zárta beszédét.
A megemlékezés résztvevői mécseseket és virágokat helyeztek el a kitelepítettek kopjafája körül. Fényképezte: Velicsek László Miklós
A megemlékezést követően a résztvevők elénekelték a magyar himnuszt, majd sor került az évekkel korábban a Castellum Alapítvány által a kitelepítés emlékére állított kopjafa megkoszorúzására. Az alapítvány nevében Orbók Ferenc alelnök és Makkay Edit tag helyezett el koszorút. A koszorúzás után a megemlékezők is letették emlékmécseseiket a kopjafa közelében, majd rövid beszélgetést követően átvonultak egy előre lefoglalt vendéglátóhelyre, ahol – szimbolikusan – tea és zsíros kenyér elfogyasztásával és kötetlen beszélgetéssel emlékeztek a kitelepítettek sanyarú sorsára.
A megemlékezés utolsó részét a megjelentek – a hagyományokhoz híven – tea és zsíros kenyér mellett, beszélgetve töltötték. Fényképezte: Velicsek László Miklós
A csendes, méltóságteljes rendezvény is emlékeztessen minket a kommunizmus áldozataira, és arra, hogy a diktatórikus rendszereknek először mindig az emberség esik áldozatul.