„Emlékszem: halottak napja előtt a mama elővette az asztalfiókból a már korábban megvásárolt gyertyacsomagot és szó nélkül átnyújtotta nekem. Akkor még az én feladatom volt a temetői gyertyagyújtás. Ő a koszorúkat kötötte meg kertünk őszi virágaiból. Este látott hozzá, amikor már elvégezte a ház körüli munkát. Lámpafény mellett serénykedett hangtalanul, s aztán másnap kora reggel elindultunk mi ketten a temetőbe. Amíg a mama a virágokat rendezgette a sírokon, én a gyertyákat gyújtottam meg sorra. Aztán öt-hat lobogó gyertya fényénél tekintettünk vissza a sírok mellől a múltba, magunk elé idézve elhunyt szeretteink alakját. […] A mama már régen nem él, s most nincs, aki őszirózsát hozzon be nyalábjában a kertből a koszorúkötéshez, de kertünk és virágunk sincs, s ha elindulnék most halottak napján, már egyedül mennék csak a bácskai temetőkbe, ahová nem öt-hat gyertyát kellene vinnem halottainkra emlékezve, hanem negyvenezret. Mert negyvenezer magyart mészároltak le 1944 őszén a Délvidéken minden bírósági tárgyalás és ítélet nélkül. A halál sötét, bosszúálló angyala tizedelte meg a bácskai magyarságot…”
Két nappal halottak napja után, a Nemzeti Gyásznapon Bécsben a temerini születésű nagy író, újságíró, költő és műfordító, Illés Sándor Temessük el a halottakat című írásából vett iménti gondolatsorral köszöntötte a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként és a műsor vezetőjeként a Kaláka-Club nevében az emlékezésre egybegyűlteket e sorok írója. A Forum Mozartplatz épületében tartott rendezvényt megtisztelte jelenlétével Perényi János bécsi magyar nagykövet, Varga János, a Pázmáneum rektora, Cseresnyésné Kiss Magdolna, a Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány kuratóriumi elnöke és Pirityiné Szabó Judit, a Nemzetpolitikai Államtitkárság Kapcsolattartási Főosztályának főosztályvezetője is.
Az emlékező közösség Matuska Márton újságíró, a Keskenyúton Alapítvány szakértői testületének elnöke, a téma kutatójának áttekintő, összefoglaló előadásából ismerte meg, mi történt hetvenegy évvel ezelőtt Délvidéken a szerb partizánok által gyászba borított településeken. Matuska Márton a délvidéki magyar tragédiának hosszú ideig szinte „egyszemélyes kutatóintézete” volt. A folyamatban napjainkig betöltött kiemelkedő szerepét nyomatékosítják a témában eddig megjelent A megtorlás napjai; A temerini razzia; Három mártírunk; Rémuralom a Délvidéken; Hová tűntek Zsablyáról a magyarok és Az elhallgatott razzia című könyvei, számtalan cikke, tanulmánya, előadásai és kezdeményezései. Bécsi előadásán is elmondta: az általános délvidéki vérengzéssel a többség a kisebbségektől kívánt volna megszabadulni. A történtek miatt „a bocsánatkérést elvárjuk, és néhány tömegsírt szeretnénk feltárni” – jelentette ki Matuska. Hozzátette: szükség lenne egy tudományos összefoglalóra is arról, ami történt.
A temerini születésű Szabó Annamária, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémia népdal szakos hallgatója temerini népdalokat hozott a közönségnek, majd főtisztelendő Kálmán Peregrin ferences szerzetes, történész, Mátraverebély-Szentkút őre, a Nemzeti Kegyhely vezetője, a mártír ferences szerzetesek boldoggá avatási ügyének viceposztulátora foglalta össze, hogy hol tartanak jelenleg a boldoggá avatási perek. Külön szólt a két újvidéki vértanúról, Körösztös Krizosztóm és Kovács Kristóf atyákról, akik a veszélyt látva sem hagyták el szolgálati helyüket, mondván: „Amíg hívek jönnek a templomba, a pap nem hagyhatja el a rábízottakat.” Az elhurcolás ideje alatt gyóntatták, vigasztalták híveiket, és a vasvesszővel, puskával verésektől félájultan, haláluk előtt is azt mondták: Sic debuit esse, vagyis így kell ennek történnie.
Ami pedig 1944. október közepe és 1945. február első napja között történt, az Kövér László szerint „Isten és ember előtt is bűn volt”. A bécsi emlékező közösség a Magyar Országgyűlés elnökének 2011-ben, a vándorkiállítás útra indításakor megfogalmazott gondolatait is megismerte. Eszerint: „A délvidéki magyarok tízezrei ellen elkövetett kommunista népirtás bűn volt. Ennek megállapításához és kimondásához nem szükséges semmi más, csak józanész és keresztény erkölcs. Nem szükséges, hogy a magyar és a szerb utókor, politikusok és történészek számháborút folytassanak egymással, nem szükséges áldozati véralgebrát folytatni, nem szükséges kölcsönös szenvedéstörténeti versengésbe fogni, és nem szükséges bármikor visszájára fordítható történelmi ok-okozati összefüggésekbe bonyolódni. Mindez nem szükséges ahhoz, hogy józan eszünk és keresztény erkölcsünk alapján megállapíthassuk: ami 1944–45 fordulóján a délvidéki magyarsággal történt, az Isten és ember előtt is bűn volt.”
Grezsa István, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárság határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa kiállítást megnyitó beszédében szólt arról is: mind a magyar, mind pedig a szerb kormány elkötelezett abban, hogy a két nép közös útra lépjen, melynek fundamentumát a megbékélés jelenti. Ebbéli bizakodásának a szónok Ady Endre Magyar jakobinus dala című versét idézve – „Ezer zsibbadt vágyból miért nem lesz / Végül egy erős akarat? / Hiszen magyar, oláh, szláv bánat / Mindigre egy bánat marad” – adott hangot: „Hiszek abban, hogy a múltat feldolgozva, veszteségeinket meggyászolva és sosem feledve képesek vagyunk jobbot nyújtani egymásnak.” Emlékeztetett: a magyar-szerb megbékélés szándékának első és nagyon jelentős eredménye az a szerb kormányrendelet, amely hetven év után, 2014. október 30-án hatályon kívül helyezte Csurog, Zsablya és Mozsor lakosságának kollektív bűnösségét. Amint a miniszteri biztos fogalmazott, különös jelentőséget ad e ténynek, hogy mindezt a szerb miniszterelnök jelentette be Szabadkán az ártatlan áldozatok tiszteletére tartott megemlékezésen.
Grezsa István végül a Nemzetpolitikai Államtitkárság nevében köszönetet mondott a Keskenyúton Alapítványnak, amely 2011 óta összefogja a délvidéki és a magyarországi kutatókat és leszármazottakat, mozgósítja a civil erőket, akik az évtizedeken át elhallgatott délvidéki tragédia feltárásán dolgoznak. Mint elhangzott, az alapítvány megtestesíti azt a társadalmi igényt, hogy a délvidéki tragédia kapcsán az igazság és az áldozatok ártatlansága kimondassék és a végtisztesség megadassék. Zarándoklatok szervezésével, bazilikai emlékmisékkel felhívták az egész magyar nemzet figyelmét több tízezer magyar testvérünk áldozatára, akikért évtizedeken át nem szólt a harang.
Beszédét a miniszteri biztos a Korintusiaknak írt második levél első fejezetének ötödik verséből vett gondolattal zárta: „Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéseiből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is.”
Az emlékezés Bécsben Illés Sándor író hivatkozott írásának további részletével zárult: „Elképzelem, hányan indulnak most ezekre az áldozatokra emlékezni a bácskai és bánáti temetőkbe, s ha csak mindenkiért egy gyertyát gyújtanak is: negyvenezer gyertya fénye szikrázik a sötétségben. Talán a napnál is fényesebben lobog. De meddig ér el ez a fény? Megtalálják-e a lobogásánál egymást az emberek? Egymás kezét.
Amikor kivégezték őket, a bosszúállás esztendejében, a megtorlás és harag szörnyű napjaiban, nem kondult meg értük egyetlen harang sem, a félelem megbénította nyelvüket. A félelem angyala ült a táj fölött évtizedekig. Most szólaljanak meg értük, lelki békéjükért az eddig néma harangok. Ha nem a templomok tornyában, akkor a szívünkben harangozzanak legalább, így sirassuk el őket.”
November 4-én Bécsben a Délvidéki Magyar Golgota áldozataiért meggyújtott gyertya lángja fölött mindenki hallotta, hogy a szívében megszólaltak a harangok.
