A név kötelez: Dragomán, a műfordító
A dragomán szó (örmény eredetiben թարգման, t’argman) fordítót, tolmácsot jelent. Mint ismeretes, Dragomán György műfordítói tevékenysége is jelentős, sőt az író saját felfogása szerint a műfordítás nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy valaki jó íróvá váljon, de erről még később.
„A név kötelez?” – tette fel a beszélgetésindító kérdést Molnos Ildikó, utalva az író vezetéknevének jelentése és a foglalkozása közötti egyezésre.
„Van nekem egy nagybátyám, akit szintén úgy hívnak, mint engem. Ő Marosvásárhelyen villamosmérnök volt, aztán olasz tolmács lett. Őt is utolérte ez a tolmácsolás. Nekem az első munkám az volt, hogy románra tolmácsoltam az osztrák-magyar határon. Aztán angolból kezdtem fordítani és műfordító lettem. A gyerekeimről most nem beszélek, mert ők kamaszok, de még ők is fordítottak. Most már lehet azt mondani, hogy többedgenerációs fordítók vannak a családban, ebből a szempontból ez egy jól beszélő név.”
Diszlexiával az írói hírnév felé
„Hogyan lesz egy diszlexiás vásárhelyi kisfiúból bestseller-író?” – hangzott el a következő kérdés.
„Nem tudtam, hogy diszlexiás vagyok. Amikor gyerek voltam, azt tudtam, hogy nem tudok helyesen írni. Fogom a tollat, és olyan, mintha vasból lenne, minden tiszta paca. A magyartanár mindig mondta nekem, hogy csúnya ez a füzet, másoljam le újra, tisztán. Ez rém szenvedés volt. Nem tudom lemásolni, nem tudok helyesen írni, nem tudok szépen írni. El kell mondanom, hogy életem legrosszabb jegyét szépírásból kaptam: egy hatost [Romániában az iskolában tízes skálán osztályoznak, az egyes a legrosszabb, a tízes a legjobb – J. G.]. A tanító néni meg is mutatta a többieknek, hogy így ne írjanak. Amikor ezt otthon el mertem mondani apámnak – aki egyébként nem nagyon törődött azzal, hogy én mit csinálok az iskolában –, azt mondta, hogy ez nagy baj, akasztófán fogom végezni. Én ezt el is hittem, és azt éreztem, hogy tényleg így lesz.
Olvasni is úgy tanultam meg, hogy megtanultam az olvasmányokat fejből, aztán úgy tettem, mint aki felolvas. Harmadikos koromra aztán megtanultam olvasni, akkor viszont már egész lapokat tudtam elolvasni ránézésre. Nagyon sokat olvastam, utána pedig elkezdtem hadarni. Mindennek viszont semmi köze nincs az íráshoz. Mikor elkezdtem írni, nem jutott eszembe, hogy összefügg az írás és a diszlexia. Nekem egyszerűen mesélni kellett. A mai napig szégyellem, hogy nem tudok helyesen írni, de vannak nagyszerű szerkesztők, akik kijavítják. Csak annyit szeretnék kérni minden tanártól, hogy legyen megértő az ilyen gyerekekkel, mert nem tehetnek róla.
Mikor Annát, a feleségemet megismertem, nyarak teltek el azzal, hogy ő nekem diktált. Képzeljék el: egy szerelmes párról van szó. Tizenöt-tizenhat éves emberek ülnek egymás mellett egy asztalnál, és az egyik diktál…”
„Miután a szerelmes pár egyik fele diktált, a másik pedig leírta, mi volt a következő lépés?”
„Nekem tényleg az volt a mániám, hogy mesélnem kell. 13 éves koromban láttam például egy képet, amiről írtam egy novellát. Apám azt mondta, hogy nagyon jó, de ne mutassam meg senkinek, mert ebből baj lehet. Nem is mutattam meg, de a lényeg az, hogy én akkor elkezdtem írni egy regényt. Titkos író voltam. Van az a fajta író, akinél mindig van véletlenül egy kézirat, és szívesen fel is olvassa. Úgy voltam vele, hogy amíg nincs kész a regény, én nem akarok ebben a szerepben tetszelegni. 29 éves koromra meg is volt, viszonylag gyorsan, 13-tól 29 éves koromig megírtam ezt a regényt.”
„Mikortól számít valaki írónak?”
„Az a lány, aki nekem ott diktált, később a feleségem lett. Nem is olyan sokkal később ő már híres költő lett. Neki már 23 éves korában megjelentek az első kötetei. Amikor társaságba jártam vele, nem mondtam el, hogy írok. Sokáig nem voltam író. Úgy lettem az, hogy megjelent az első regényem. Emlékszem a napra, amikor még nem jelent meg, de már nálam volt a korrektúra. Azzal elmentem a kiadóba, és aznap engem besoroztak katonának. Amikor a besorozásnál be kellett írni a mesterséget, odaírtam, hogy „író”. Kijött egy ember, és elkezdett üvölteni, hogy ezt ki írta be. Megmondták, hogy csak olyat szabad beírni, amiről az embernek papírja van. Mondtam, hogy én írtam be, és van papírom róla: itt van nálam egy könyv. Erre nem tudott mit mondani. Úgyhogy azon a napon rájöttem: író vagyok.”
Marosvásárhely akkor és ma
„Vásárhelyről 15 éves korodban kerültél el. Milyen gyakran tértél oda vissza? Van-e még kötődésed a városhoz? Ha van, most hogy látod Marosvásárhelyt?”
„Hogy el kell hagyni Marosvásárhelyt, a szüleim döntése volt, amibe nekem nem volt beleszólásom. 13 éves voltam, mikor beadtuk a papírokat, és 15, amikor elmentünk. Eltelt két év úgy, hogy nem tudtuk, mikor kapunk papírokat, ami egy idő után egy kafkai folyamattá vált. Ezt nagyon nehezen viseltem, mert tudtam, hogy menni kell. Elkezdtem játszani egy játékot, amelyben búcsúzni kezdtem a várostól. Esténként átgondoltam, hogy aznap mit láttam, és lassan kialakult a fejemben a város virtuális térképe. Aztán egyszer csak tényleg megjött az útlevél, és tényleg elmentünk. Amikor először visszajöttem, utána nagyon nagy honvágyam lett. Nem tudtam aludni. Azt mondtam magamnak, hogyha ez így van, akkor ide nem szabad többet visszajönni. És majdnem 20 évig nem is jöttem vissza. Abban az évben, amikor megjelent A fehér király, meghalt apám és megszületett a második fiam. Én abban az évben visszamentem Vásárhelyre felolvasni. Úgy voltam vele, ha most nem megyek vissza, akkor soha nem fogok.”
„A regényeidben azért csak felismerhető egy-egy helyszín.”
„Persze, ott van a fejemben a város, csak az sem egészen olyan. Mikor először hazamentem, azt láttam, hogy hiába volt ez a nagy megjegyzés, én akkor sem jegyeztem meg. Megjegyzed, de nem ugyanazt éled meg. Azóta rákopírozódott Szombathely, rákopírozódtak más városok. Az első regényemben, A pusztítás könyvében például erősen benne van Vásárhely, de egy olyan Vásárhely, ami le van rombolva, amit a háború csontig pusztított. Volt egy kísérletem, amiben egy nagyon szép várost akartam leírni, de az giccses lett.”
Irodalom és család
„A családod az irodalommal él együtt. Hogyan tud ez működni a hétköznapokban? Este felolvassátok egymásnak a műveiteket?”
„Azt tudni kell, hogy ez nem most kezdődött. Anna kolozsvári, én vásárhelyi vagyok, és Szombathelyen nem találtunk más olyan embert, akit ez érdekelt volna. Amikor megismertem, kiderült nagyon gyorsan, hogy ő költ. Az is kiderült, hogy én író vagyok (neki elmondtam, persze). Mi mindketten hittünk abban, hogy azok leszünk, de ezt rajtunk kívül senki se vette komolyan. Mi viszont elkezdtük játszani ezt a játékot, hogy írtunk egymásnak, elemeztük egymás munkáit, veszekedtünk rengeteget. Azóta ezt csináljuk.”
„Mi a helyzet a kritikával, el tudjátok egymástól fogadni?”
„Hogyne, első perctől. Nagyon pontosan tudjuk, hogy a másik mit csinál. Én értem, hogy ő mit csinál, és ő is érti, hogy én mit csinálok. Volt olyan, hogy nem szerettem egy versét, ami egy nagyon jó vers volt, csak nekem akkor éppen nem tetszett. De ennek már mélyebb családterápiás okai vannak. Mi egy nap 24 órát vagyunk együtt. Nem az van, hogy elmegyünk valahova munkába, és este találkozunk, hanem reggeltől estig. Vannak külön dolgozószobáink, de rengeteg időt töltünk egymással, egymás írásaival és munkájával. Rengetegszer olvasunk is fel egymásnak, de mások szövegeit. Ilyen a mi életünk, ezt csináljuk. De annyira ezt csináljuk, hogy egyszer a gyerekeink rajtakaptak, hogy nekem Anna felolvasott Weöres Sándort. A gyerekeink ránk néztek, és megkérdezték: »Ti tényleg ezt csináljátok?«”.
A műfaji határokon túl
„Hogyan születik egy regény, egy novella? Előbb adott a forma és utána a tartalom?”
„Én meglátok egy képet vagy meghallok egy hangot és elkezdek írni, de sosem tudom, hogy mit. Nem határozom el, hogy nekiállok regényt írni, hanem lesz egy szöveg. Novellát gyakran nehezebb írni, mint valami nagyobbat, mert kevesebb a hely, szűkebb és feszesebb a tér. Néha annyi munka van ezzel, hogy a hang megmarad, és akkor írok még egyet. Aztán írok még egyet, és azt veszem észre, hogy ez egy regény kezd lenni. Így született A fehér király is. A kicsiből lehet nagy és a nagyból is kicsi. Amikor a Máglyát írtam, végig közöltem a darabjait itt-ott. A kiadó olvasta, azt hitte, hogy novella, amikor összeállt a regény, akkor regény lett belőle. De mindegy is, hogy az ember mit ír. Novellákat mindig kell írni, mert a regény elvonja az energiákat. Az nagyon lassan megy. Amikor az első regényemet írtam, nagy erőfeszítésembe került, hogy láttam valamit, ami nem illett bele. Éreztem, hogy nem illik bele, de az engem mégis nagyon foglalkoztatott. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ha abbahagyom, amit írok, akkor vége. Most meg az van, hogy írom a regényt, és ha látok valamit, ami nem illik bele, az bekerül majd valahova máshova. Néha azt kell megtanulni, hogy nem írok le mindent.”
„Mi a helyzet a drámáiddal?”
„Amikor most írok egy regényt, az megjelenik: nem függök senkitől. Számomra az írás legszebb ajándéka, hogy teljesen független ember vagyok. Azt írok, amit akarok, és abba nem szólhat bele senki. De egy drámánál nem így van. Én megírhatom azt is, ahogy akarom, csak aztán nem adják elő. A Kalucsnira is 10 évet vártam, amíg előadták. A színház máshogy működik. Nem mondhatom azt, hogy itt van, megírtam, és adjátok elő. Még van három drámaötletem, de alapvetően mégis csak prózát szeretek a legjobban írni.”
A műfordításról
„Ha ennyi elképzelés van a fejedben, mégis, miért kezdesz el fordítani?”
„Még azelőtt kezdtem fordítani, hogy író lettem volna. Azért kezdtem el fordítani, mert azt gondoltam, hogy a fordítás a legjobb iskola az íráshoz. Alázatra nevel. A fordítás megtanítja neked, hogy van egy szöveg, ami jobb, mint amit te tudsz csinálni. Rengeteget tanultam – és még a mai napig tanulok – a fordításból. Amikor írok, ma is azt gondolom, hogy fordítok. Hogy van egy eredeti, ami jobb, mint amit én meg fogok írni, és hogy meg kell próbálnom afelé törekedni. Az egyetemen tanultam műfordítást, jártam Géher István fordítás-szemináriumára, ahol szintén megtanultam, mi az alázat. Minden szerdán este összeült 25 ember, és valaki elővett egy szöveget, amit saját maga fordított. Abból általában egy vagy két bekezdésre jutott idő, mi azt ízekre szedtük. Nagyon tanulságos volt meglátni, hogy mi jó, mi nem jó, hogyan lehetne a szöveg még jobb. Ott megtanulta az ember, hogy a lehető legideálisabb megoldásra kell törekedni, nem arra, amit én jónak gondolok. Nem szabad hiúnak lenni arra, amit csinálok, mert mindig lehet jobb.”
„Ez egy oda-vissza játék, hiszen a te műveidet is sok nyelvre lefordították. Hogyan viszonyulsz ezekhez? Bele szoktál olvasni a könyveidbe azon a nyelven, amelyekre lefordították őket?”
„Ezeknek nagyon örülök. Kezdjük ott, hogy ha valaki megcsinál egy fordítást, az három hónapra megpróbál beköltözni a fejembe. Ez nagy ajándék, és hálás vagyok mindenkinek, aki ezt megpróbálja. Tudom azt is, hogy ez milyen nehéz munka. Általában, akik ezt csinálják, azok fanatikusok. Pláne azok a fordítók, akik ezt magyarról csinálják. Mind a munka, mind pedig a munkát látni csodálatos. Nyilvánvaló, hogy ezt senki sem a pénzért csinálja, ez ahhoz túl nehéz műfaj. Én ezeket el szoktam olvasni, és tanulok belőlük rengeteget. Vannak nagyon szép élményeim is: olyan nyelveken is értem a fordítást, amelyeket nem is ismerek – mert én írtam az eredetit. Volt egy olyan élményem, hogy Koppenhágában ültünk, és amikor Eszterhás Péter műfordító felolvasta a szövegem dánul, akkor én tudtam dánul 15 percig.”
Az írói és elbeszélői hangok változásáról
„Vannak olyan dolgok, amiket ha most írnál meg, nem így írnál meg?”
„Nyilván. Van, amit az ember 20 évesen tud megírni. Az ember változik és öregszik. Van olyan szövegem, amit 10 éve írtam, és folytatom, de amit 20 évesen írtam, nem tudnám újra megírni. Most valami mást írnék, és mást is fogok.”
Szubjektív történelmi kontextusok
„A Máglya c. regényedből elég pontosan kiderül, hogy 1986-ban játszódik…”
„Nem derül ki.”
„De arra lehet következtetni, hogy a történet mégiscsak ’86-ban zajlik.”
„Vagy nem. Lehet ’92 is. Az az igazság, hogy nem tudtam ragaszkodni a tényekhez. Lehet ’86, de az én ’86-om, nem a közös ’86. Másnak lehet, hogy nem ilyen volt a ’86-ja. Ez fel szokott merülni, hogy nem így volt. De nem is azt akartam leírni, ami volt, hanem azt, ami az én történetem számára érdekes. Nekem van a könyvemben valami olyan Kelet-Európa is, ahol nem tört ki semmilyen forradalom, ahol ugyanott tartunk még, ahol van Román Kommunista Párt, és a diktátor unokája uralkodik. El lehet képzelni egy ilyen rendszerben is ezt a könyvet. Semmi sem evidens. Persze a németek ezen nem problémáztak, ők rögtön ráírták a könyvemre, hogy 1986, Románia. De ezt tőlem nem kérdezték meg…”
