„Sem határok, sem távolság, sem idő, sem politika nem tudott minket szétválasztani lélekben"

K. E. Meséljen az előzményekről! Hogyan verbuválta össze a csapatot?

1999 őszén kezdtem el összeszervezni a csapatot, ebben az időben a bátorkeszi kultúrház igazgatója voltam. Szerettünk volna valami kiemelkedőt alkotni – mint mindenki a Millenium évében. Nem kis dolog volt, hogy „megértük”, ahogy az sem, hogy annak idején született egy olyan rockopera, mint az István a király… Másra nem is tudtam gondolni, csak ez a mű jöhetett szóba az ünnepségre. Elég volt körülnéznem a közvetlen környezetemben: az egykori énekkari társaim, iskolatársaim közül nagyon sokan alkalmasak voltak arra, hogy színpadra vigyük a rockoperát. És szentül meg voltam győződve róla, hogy a tehetséges énekeseket nem csak Budapesten teszi le a gólya…

K.E. Mely településekről csatlakoztak? Mégis, mennyi esély van arra, hogy egy ilyen kis régióból ennyi jó hangú embert sikerüljön összegyűjteni?

Nem mindenki volt kortársam azok közül, akiket magam köré gyűjtöttem. Bátorkeszi születésű vagyok, ahol komoly énekkar működött az iskolában, ezért többeket ismertem az egykori – idősebb és fiatalabb - tagok közül. A szomszédos Búcsra mentem férjhez, ahol szintén megismertem a jó hangú helyieket. A környékbeli rockerek között is akadtak olyanok, akik alkalmasak voltak. Azokat a hangkaraktereket, akik az István a királyban a főbb szerepekhez kellenek, mind megtaláltam magam körül. A táncosokat pedig a bátorkeszi iskolákból toboroztam - a magyar és a szlovák tannyelvűből is. Ezen kívül elmentem Madarra, Kisújfalura, Búcsra az iskolákba – tulajdonképpen e falvak fiataljaiból alakult az első tánckar. Képzett néptáncosok híján megpróbáltunk olyan vállalható koreográfiát csinálni, amely néptánc elemeket is tartalmazott.

K.E. A bemutató aztán nagy sikert aratott…

A bátorkeszi templomparton több mint ezer ember előtt mutattuk be az István a király-t, összesen 110 énekes, táncos és statiszta állt színpadra. Nagyszabású, emlékezetes előadás volt, nem is számítottunk ekkora érdeklődésre.

K.E. Berobbantak a köztudatba. Hogyan tudta összetartani a csapatot? Hiszen eredetileg csak egy előadás erejéig álltak színpadra.

A Megfeszített (Koltay Gergely – Szűts István – a szerk.) tartott minket színpadon. Az volt a különbség a magyarországi és a felvidéki magyar kulturális rendezvények között, hogy nálunk már 2-3000 Ft-ért minőségi szórakozáshoz juthattak a nézők akkoriban, a kis falvakban is. Viszont a jogdíjakat ennyi bevételből nem tudtuk volna kitermelni, ráadásul a közönségünket eleinte a szereplők hozzátartozói alkották. Komoly igény lett volna, az előadásainkra, de egy község vagy kulturális szervezet sem tudta volna megfizetni a jogdíj költségét. Úgy volt, hogy felbomlik a csapat. Aztán Budapesten, egy könyvesboltban rátaláltam A Megfeszített-re videokazettán és CD-n. Hazafelé az autóban hallgattam, persze akkor még halvány fogalmam sem volt róla, hogy ki a szerző… Magyarországon már rég befutott zenekar volt a Kormorán, viszont itt Felvidéken csak kevesen ismertük, annak ellenére, hogy minden emlékmű-és kopjafaavatáson a Kell még egy szó című dal énekeltük… (nevet) Felkerestem Koltay Gergelyt, elmondtam neki, hogy van egy lelkes csapatunk, de sajnos a megszűnés szélén állunk, és nagyon-nagyon megtetszett ez a rockopera és szeretnénk színpadra vinni.

A helyzetünkre való tekintettel Koltay Gergely felajánlotta, hogy jogdíj mentesen játszhatjuk a darabot, amely azóta is folyamatosan a repertoárunkon szerepel. Lényegében ennek a gesztusnak köszönhetjük, hogy megmaradtunk.

Több művüket is színpadra vittük, azóta is játsszuk. A jó szakmai és baráti kapcsolat megmaradt.

K.E. Több generáció is felnőtt az első előadás óta. Meséljen az utánpótlás neveléséről!

Így igaz, rengeteg énekest neveltünk ki, akik gyerekként kezdték a Rockszínpad társulatában. Közülük néhányan zenei pályára léptek, ami nagy öröm és büszkeség számomra. A célirányos utánpótlás-nevelést viszont csak három éve kezdtük el, igazából azért, mert az unokáim is érdeklődnek a zene iránt és szerettem volna bevonni őket. Hat éves kortól várjuk a gyerekeket az Ifi Rockszínház csapatába. Jelenleg 54-en vannak, két csoportban működünk, életkor szerint bontva.  A próbák három fázisban zajlanak: szöveg- tánc- és énekes próbákon tanuljuk a darabot. Most az Ördögölő Józsiás című Tolcsvay szerzeményen dolgozunk (Tamási Áron: Ördögölő Józsiás c. könyve alapján – a szerk.) A szövegpróbákat H. Tóth István tanár úr vezeti, aki csodálatos drámapedagógus – eredetileg pedig nyelvészprofesszor. Nagy szakértelemmel és alapossággal készíti fel a gyerekeket az előadásokra. A dalok betanítását jómagam végzem Szabó Klaudia zenetanárral karöltve. A koreográfiákat pedig Kátay Tibor néptáncpedagógus tanítja be. A próbákat hétvégente, összevontan tartjuk. Az egész éves munka a nyári táborokban érik be, amelynek végén bemutatjuk az elkészült darabot.

K.E. Amatőr társulat – profi kivitelezés. Mégis, mi a titok?

Szerintem nagyon fontos, hogy milyen környezetben keltjük életre az adott darabot – a gyerekek számára legalábbis. Van egy játszószobánk, ami tele van játékkal, és ott, abban a barátságos környezetben szövegpróbázunk. Magukhoz ölelhetik a macit, kényelmesen ülhetnek, ha tetszik, lefekhetnek. Egyáltalán nem hasonlít egy szigorú osztályteremhez. Persze megkívánjuk tőlük a fegyelmezettséget munka közben, de a játéknak is meg van a maga ideje. Ezen kívül van egy komoly zenetermünk, ami tágas és fényes, a falon pedig az „elődök” képei lógnak: fotók olyan előadásainkról, ahol a régebbi tagok szerepeltek. Ez is egyfajta példa, motiváció a gyerekek számára. A felnőtt társulat előtt rendszerint ők szerepelnek „előzenekarként”. Így részesei lehetnek annak a sikernek, amelyet a felnőtt társulat is átél, megmutathatják magukat egy nagyobb közönség előtt, külföldön is. Együtt utazunk, látják a felnőtt társulatot a színpadon, és ugyanazt a tapsot kapják, mint ők. Ennek a példának hatalmas motiváló ereje van.

K.E. Milyen formációban működnek, amikor épp nem egy új darabon dolgoznak a felnőtt társulattal?

Ez mind hangulat kérdése – nevet. Amikor nagyon hiányzunk egymásnak, csinálunk többszólamú felvételeket, előveszünk olyan dalokat rock-tárakból, amelyek kevésbé ismertek, de annál különlegesebbek. Ilyen például a Föld és az Ég gyermekei (Menyhárt-Homonyik-Vikidál – a szerk.) vagy a Vigyázz a madárra (Danek-Demjén – a szerk.). Ez azért fontos, mert egy falunapon, vagy fesztiválon nem szeretünk rockoperákat előadni, egyszerűen nem oda való. Ezért ilyen alkalmakkor dalösszeállításokkal állunk színpadra, amelyeket örökzöld rock slágerekből válogatunk össze.

K.E. Bejárták az egész Kárpát-medencét, valamint nagyon sok egyéb külhoni kapcsolatuk is van…

A Stuttgarti Magyar Bál visszatérő vendégszereplői vagyunk, nagyon szeretem azt a közösséget, jó kapcsolatot ápolunk az ottaniakkal, hálás közönség.

Szatmárnémeti a másik olyan helyszín, ahová hazajárunk. Ott már szerepeltünk a Filharmóniában, a székesegyházban és a Láncos Templomban is. Szatmárcsekén rendezik meg az egyik legjelentősebb rendezvényt a Magyar Kultúra Napja alkalmából. Az egy hetes rendezvénysorozatot általában a mi produkciónk zárja.

Kiskunfélegyházához is erősen kötődünk. A Kormorán zenekar köré szerveződött kiskunfélegyházi néptáncosokkal Hajdu Blanka hozott össze, vezetőjük akkor Kasza Ákos volt. Ákos ötlete volt, hogy a vajdasági Sirülő Néptáncegyüttessel is vegyük fel a kapcsolatot, akiket Kátay Tibor vezetett. A Napba öltözött leány című rockoperát (Koltay- Szűts – a szerk.) együtt vittük színpadra: a Rockszínház Felvidékről, a Padkaporos Táncegyüttes Kiskunfélegyházáról, a Sirülő pedig Vajdaságból. 2006-ban Csíksomlyón, az ősbemutatón is közreműködtünk. 2009-ben, Kasza Ákos tragikus hirtelenséggel elhunyt, így Kátay Tibor vállalta a kiskunfélegyházi táncegyüttes vezetését. A szakmai és baráti kapcsolat azóta töretlen, a szomorú tragédia még inkább a közös munka folytatására ösztönzött minket.

K.E. Mit gondol, milyen jelentőséggel bírnak ezek a kapcsolatok Trianon évében?

Mivel mi soha nem éreztük magunkat elszakítva, ezért szerintem nincs jelentősége annak, hogy határok választanak el egymástól…

Egyáltalán nem tudom a mögöttem álló húsz évet határokban mérni, csakis emberi kapcsolatokban.

Határok nélküli kapcsolatokban, ahol érezzük egymás lelkének rezdüléseit és ezt nem lehet általánosítani, embertől emberig tart. Persze sokat csalódtam, de mindig meg voltak azok, akikkel egy kimondatlan szövetséget alkotva együtt dolgoztunk, egy kis saját Kárpát-medencét alkotva. Sem határok, sem távolság, sem idő, sem politika nem tudott minket szétválasztani lélekben.

K.E. Milyen terveik vannak a 20 éves jubileum alkalmából?

A járványhelyzet kicsit módosította a terveinket, viszont igyekszünk kapcsolatban maradni és alkotni ebben a helyzetben is. Erre nagyon alkalmas az online tér. Nemrégiben készítettünk egy videót, amelyben a régi tagokkal együtt énekeljük a Kormorán zenekar Ki szívét osztja szét című dalát. Bár régi örökzöld, ez a dal nagyon is aktuális ezekben a nehéz időkben. A közel harminc ezres nézettség és a pozitív visszhang bizonyítja, hogy érdemes dolgoznunk. Egyedül a közönségünknek szeretnénk megfelelni – ami úgy néz ki, sikerül.

Szeretnék egy emlékalbumot is készíteni azokból a képekből és újságcikkekből, amelyek az elmúlt húsz évben készültek rólunk.

Csókakőn találtuk meg azt a méltó helyszínt, ahol szeretnénk felvenni dalokat azokból a rockoperákból, amelyeket eddig sikerrel színpadra vittünk. Ezzel is méltó módon szeretnénk emlékezni a mögöttünk álló két évtizedre – és megalapozni az előttünk állókat.

A fotó forrása: bumm.sk (Karkó Henriett)