Kisiskolás koromra édesapámat 56-os múltjáért rehabilitálták, s így befejezve az utolsó elmaradt teológiai évet, lelkészként szolgált a csángó evangélikus gyülekezetek egyikében, Bácsfaluban. Szenteste mindig karácsonyi ünnepély volt a templomban, ahol a sok gyerek lelkesen szavalt, majd jutalmul megkapta a nőszövetség által készített ajándékcsomagot. Akkoriban, emlékszem, még arra is jutott pénz, hogy a gyülekezet szegényeinek is juttassanak egy-egy élelmiszercsomagot. Még ma is előttem van Anna néni képe, aki talpig feketében járt mindig, s hajlott hátával jött elő a csomagjáért. Ha akkor tíz évvel idősebb lettem volna, biztosan rengeteget faggattam volna, hogy milyen volt gyerekkorának karácsonya, de mire ezek a dolgok érdekelni kezdtek, Anna nénit is rég eltemette édesapám.
Érdekes, akkoriban nem tűnt fel, hogy a gyerekeket többnyire a nagymamák vitték el a templomba. Ezalatt a szülők feldíszítették otthon a karácsonyfát, s mire a gyerekek hazaérkeztek, már otthon is járt az angyal. Hogy a mi karácsonyfánkat mikor díszítették fel a szülők, arra alig emlékszem. Azt tudom, hogy néha napokkal korábban az erkélyen volt a fa, amit az angyal hamarabb elhozott, mert különben nem ért volna el mindenüvé. Hatodikos koromban tudtam meg, hogy ki az angyal, de én még akkor is annyira akartam hinni benne, hogy – emlékszem – a könnyem is kicsordult a csalódástól. Nagyon sokáig menekültem abba a gyermeki álomvilágba, s az az akkori világ akkor elevenedett meg újra, amikor már saját gyerekemmel kellett elhitetni, hogy épp most szállt el az angyal, szaladjon az ablakhoz, hátha meglátja.
Az ajándékosztás után jött az ünnepi vacsora. Erdélyben ismeretlen a halevés, Magyarországon hallottam róla először. Nálunk legtöbbször kocsonya volt az ünnepi asztalon, ecetes hagymával vagy tormával, s ha épp disznót is vágtunk, akkor ázalék (véres és májas hurka) és disznófősajt. Másnap legtöbbször töltött káposzta. Átkerülve Magyarországra, akkori párommal kompromisszumos megoldás született: a tintahalat mindhárman szeretjük, hát hal helyett az lett erdélyi krumplisalátával, nem majonézessel. Akaratlanul hagyományt teremtettünk (elvégre így alakíthatták őseink is mindazt, amit én ma előszeretettel jegyzek fel), hisz gyerekem minden évben kiköveteli, sőt, egyszer apjánál töltve a szentestét, ott is elkészítette. Ma már az erdélyiek számára sem ismeretlen a karácsonyi hal, de természetesen leginkább a magyar televíziók adásaiból; ott még mindig a töltött káposzta maradt a fő étel, és utána mákos és diós kalács, ami néha tényleg kalács, máskor meg a beiglit nevezik így.
Az erdélyi falvakban, kisvárosokban nagyon fontos szerepe volt a közösségnek, sajnos, ez mára már mindenütt csökkent. Néha még járnak a betlehemmel, a karácsonyi kántálás, azaz éneklés szokása is él a Kárpát-medence több helységében, vallástól függetlenül. Van, ahol csak gyerekek járnak, van, ahol felnőttek is. Van, ahol házakhoz is mennek, van, ahol csak a templomtoronyba. Sok lenne felsorolni azokat a tréfás verseket is, amelyeket az éneklők mondtak a ház népének mintegy ajándékkérőként.
Ám ha már a címben leírásom szokatlanságára hívtam fel a figyelmet, a befejezés sem lesz más. Amikor karácsonyi szokásokról van szó, általában a családiakkal vagy a különböző közösségiekkel foglalkozunk. Rengeteg leírás született arról, hogy hol hogyan ünnepelnek. Elfelejtjük azonban, hogy vannak rendkívüli helyzetek is, amikor nincs ott a család, s a közösség sem a megszokott. Ezekről pedig az előkerült parasztköltői hagyatékokból szerezhetünk tudomást. Amikor lapozgattam ezeket a kéziratos füzeteket, azon töprengtem, hogy mit is ragadjak ki belőlük. Azt hiszem, hogy a szokások leírása ez esetben, bármennyire is fontos, mégis csak másodrangú. E szövegek igazi értéke a stílus, a szerzőké pedig az, hogy néhány osztályos iskolázottsággal is ilyen jelentős teljesítményre voltak képesek. S hogy ne csak a Barcaság tíz csángó falujában ismerjék nevüket és műveiket, álljon hát itt egy költemény, amelyet a hétfalusi csángó parasztköltő, a tatrangi Fóris István 1915. december 29-én küldött feleségének az orosz harctérről.
Kedves feleségem! Ezennel tudatom,
Elég jól volt dolgunk a szent karácsonyon.
Hogyha nem éppen a régi boldogságban
Töltöttük békében, örömben, vígságban…
Volt egy karácsonyfánk, szépen földíszítve,
A rá rakott holmit jó Királyunk küldte.
Küldtek még mások is mindenféle holmit
Akikért strázsálunk éjjel-nappal itt kint.
El küldték mihozzánk a harcmezejére,
Ládába pakolva, szépen elrendezve.
A kapitány urunk eljárt mindenhova,
Karácsony estéjét nekünk föláldotta.
Énekeltünk előbb egyházi éneket,
Azután a himnuszt és más egyebeket.
A német bajtársak szintén énekeltek,
Úgy szintén pediglen a román testvérek.
Aztán kapitány úr egy beszédet tartott,
Éljenzés közben szépen elbúcsúzott,
Hátra hagyva bölcsen: osztozzunk meg szépen,
Jó egyetértéssel és illedelmesen.
Aztán osztottuk a karácsonyfa alját,
Elsőbbször is a szép kilenc darab pipát.
Ezekből megjegyzem, egyet én is kaptam,
Hogyha haza megyek, akkor megmutatom.
Minden ember kapott tíz darab süteményt.
Cukrot, szappant és … és szeretetből reményt.
Dohányt, plajbászt, papírt, tíz darab szivarat,
Tíz darab tábori és képeslapokat.
Továbbá volt ott még sok színes gyertyácska.
Aszalt körte, szilva, dió, füge, alma.
Bor is jutott jócskán, karácsony estére,
Lefeküdtünk aztán, vígan énekelve.
És aztán másnap az első ünnepen,
Összegyülekeztünk mindnyájan egy téren.
Templomunk tetője volt az égboltozat
Oltárunk pedig fehér fátyol huzat.
Itt mi körben állva szépen énekeltünk
A kapitány urunk volt a mi lelkészünk.
Szép beszédet mondott, röviden, édesen,
Tudom, meghallgatta azt a Nagy Úr Isten!
Ránk tekint onnan fönt, őriz és megsegít.
Oltalmába veszen s a harcban bátorít.
Ő a magasságból, ki mindent hall és lát,
Nem hagyja el soha s szenvedő lakát.
Most még hozzá teszem, kérjük Istenünket
Érjük békességben a más ünnepeket…
Karácsonyfa mellett, szép családi körben,
A meleg szobában csendes békességben.
Férjed István.
Orosz harctér, Koroschovnice (?)
