Emlékezés 1956-ra a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesületben
Versecen, a Petőfi Sándor Kultúregyesület aktív magyarsága is méltó módon emlékezett meg azokról az emlékezetes, sorsfordító októberi napokról.
1962. május 25-én B. G. zentai hatodik osztályos általános iskolás tanuló egy üvegpalackot fogott ki a Tiszából a csókai oldalon. Az üvegben egy 10,2 x 13,6 centiméteres papírdarab volt, rajta a következő szöveg:
„1956. XI. 15. Magyarok! Segítség! Az oroszok nemsokára ki fognak végezni és társaimat is, mert Magyarok vagyunk. Itt a Tisza Partján. Harcolunk a szabad Magyarországért! HAZÁÉRT! Míg elmentek, megírtam ezt. Vizesüvegembe tettem. Kifogyott a töltőtollam. Segítség! Véremmel írok! Csongrádtól 3 km északra a füzesben Magyarok! Szabadítsatok ki.”
Amikor az 1956-os szabadságharcról emlékezünk, nemcsak a harcban eltelt napokat, az azt kiváltó eseményeket szükséges felidéznünk, hanem azokat az egyéni sorsokat is, melyek egyenként hozzájárulnak azon időszak megismeréséhez, megértéséhez. Minden élettörténet hozzátesz egy-egy szeletet az egész kitöltéséhez, azoké, akik otthon maradtak és azoké is, akik kényszeredetten útra keltek. Kétszázezernél is többre tehetők azok a száma, akik vándorbotot ragadtak kezükbe, és életük kockáztatásával a határ felé indultak a szebb, szabadabb vagy biztonságosabb jövő reményében. Az útrakelők nagyobbrészt Ausztria irányába próbálkoztak, de sokan Délvidékre igyekeztek eljutni, hiszen csak ebben a két irányban volt átjárható a határ. A hivatalos statisztika szerint közel húszezer ember menekült Jugoszláviába, de valószínűsíthetően ennél is többen, csak éppen ennyit regisztráltak. Amelyik menekülő átjutott a határon, már biztonságban volt, a jugoszláv határőrök beengedték őket. De odáig elérni életveszélyes volt, mert az egész magyar határszakaszon, így a déli részen is, tűzparancs volt érvényben. És bizony gyakran dördültek el a fegyverek: hol figyelmeztetésképpen a levegőbe, hol pedig osonó árnyakra, vagy épp az életükért szaladó emberekre célozva:
„Mostanában gyakran álmodom ezekről a történésekről. Feltűnik előttem az a két kisgyerek a hármas határon, akiket a halott, lelőtt szüleik mellett találtunk meg. Hat-hét éves kisfiúk lehettek. A kisebbik sírt, a nagyobbik pedig megállás nélkül mondogatta, hogy a szüleik azt mondták, semmilyen körülmények között ne hagyják el egymást.”
Azokat, akik sikeresen átkeltek, gyakran már segítők várták a túloldalon. A nagykikindai középiskolás fiúk például, akik fegyveres szabadcsapatként kívántak csatlakozni a pesti srácokhoz, a szovjet tankok bevonulása után azonnal átalakultak segélycsapattá, hogy a határon várják a szerencsésen átkerülteket, és biztonságos helyre vezessék őket. De számos más csoport vagy egyén volt ismeretlen hőse ezeknek a napoknak:
„Volt közöttünk egy Marci nevű tizenéves fiúcska, aki hol jött, hol ment, csoportokban vezette át a fölaknázott határrészén a menekülőket. Közvetlenül a határ mellett lakott egy tanyán, a magyar oldalon, és valamennyit bunyevácul is beszélt. Ő volt a menekülők őrangyala az aknamezőn. Igen vidáman végezte a menekítést, valószínűleg föl sem fogta, milyen rendkívüli tettet visz véghez. Utána egyszer csak eltűnt. Senki nem tudott róla. Reméltük, hogy megúszta, s nem valami drámai dolog vetett véget halált megvető bátorságot igénylő cselekedetének. Boldog lennék, ha csak annyit tudnék róla, hogy még él.”
Az, hogy a szintén kommunista Jugoszlávia befogadta az érkezőket, akár furcsának és megmagyarázhatatlannak is tűnhet. Bár egy táborhoz tartoztak, Tito, az ország teljhatalmú ura, a személyes ellentétek mellett nem értett egyet Rákosi politikájával, ennek hangot is adott, és azokban a napokban cselekvésre késztette. Persze az ENSZ által, a hontalanok ellátására kemény valutában fizetett napidíj is alighanem erre ösztönözte. A határ menti, többnyire magyar lakosságú településeken, de szerte a Vajdaságban sorra nyíltak a befogadó táborok, ahová a zöld határon érkezőket elhelyezték. A magyar lakosság mellett a bunyevácok, és a szerbek is rokonszenvvel, és együttérzéssel fogadták a menekülőket. Élelemmel, ruházattal, tisztálkodási szerekkel, és ha szükség volt rá, gyógyszerekkel látták el a rászorulókat. Mivel a befogadó táborok lakói (egy-két kivétellel) viszonylagos szabadságot élveztek, és kijárhattak a környező, többnyire magyar falvakba, így szoros kapcsolatba kerültek egymással. Vendégként fogadták őket otthonaikban, közös programokat szerveztek, így szerelemek, évtizedes, életre szóló barátságok is köttettek.
A magyar menekültek néhány napot, hetet töltöttek a határ menti befogadó táborokban, aki nem tudott továbbmenni, azokat fokozatosan tovább szállították az ország belsejébe, de Macedóniába, Horvátországba és Boszniába is. A határok lezárásáig, 1958 januárjáig érkezhettek kisebb-nagyobb intenzitással Magyarországról, zömük Nyugat felé távozott tovább, kétezernél többen hazatértek, és néhány százan Jugoszláviában telepedtek le, többnyire magyar lakosságú településeken. De például Triesztben is létesült magyar utca, ahol az 56-os menekültek leltek otthonra. 1956 emlékezete, és szelleme Vajdaságban ma is él. A legnagyobb befogadó tábort üzemeltető Palicson rendezik a központi ünnepségeket, szobra, emléktáblája van a harcokban hősi halált halt délvidéki résztvevőknek. Az egykori befogadó táborokra számos helyen márványtáblákat helyeztek, melyeket minden év október 23-án az emlékezés virágai és koszorúi borítanak be.
Nemcsak az anyaország, hanem az egész magyar nemzet ünnepe október 23. A pesti srácok, a mecseki láthatatlanok, egyének, és csoportok azokban a napokban nem magukat, hanem a nemzetet képviselték, amikor (ahogy történelmünk során oly sokszor) a két tán legfontosabb emberi eszméért, az igazságért, és a szabadságért szálltak síkra. És bár akkor ennek a szabadságharcnak a harctéren törvényszerűen el kellett buknia, mégsem volt hiábavaló, szellemisége a világra mai napig hatással van. Albert Camus, neves francia író, egy esztendővel a dicső napok után így fogalmazta meg máig érvényes gondolatait:
„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármely nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben… Nyomorúságuk, láncaik és száműzöttségük ellenére királyi örökséget hagytak ránk, melyet ki kell érdemelnünk: a szabadságot, amelyet ők nem nyertek el, de egyetlen nap alatt visszaadták nekünk.”
Az 1956-os szabadságharc emlékműve, Palics
Emlékezés 1956-ra a verseci Petőfi Sándor Kultúregyesületben
Forrás:
Andrásfalvy Bertalan: A magyar szabadság 1956 királyi öröksége. Szabad Föld, 2002.
Menedékben. Történetek a szögesdróton innen és túl. Magyar Szó kiadása. Újvidék, 2016.
