– Igazgató úr, Ön Erdélyben, Székelyföldön született és élte le élete első 44 évének nagy részét, mégpedig a kommunista diktatúra idején, amikor a magyar himnusz elénekléséért börtönbüntetés vagy bolondokházába zárás járt. Milyen találkozási pontjai adódtak akkoriban a nemzeti imánkkal?
– Nehezen tudom emlékeim közül száműzni azt a kellemetlenséget, amikor a hatvanas években a gyulafehérvári kántoriskola diákjaként, majd a Hittudományi Főiskola szeminaristájaként a Hozsanna énekeskönyvünk 306. számú énekét nem volt szabad még megtekinteni sem, nem beszélve annak elénekléséről, hiszen a Magyar Himnuszról volt szó. A bukaresti Vallásügyi Osztály állami ellenőrei a könyvecske említett lapjának a kivágását követelték tőlünk. Mi, hogy azt mégis megmentsük, egy fehér papírral a szélén körberagasztottuk, vagy azt a lapot írópapírból készített tokba burkoltuk.
Emlékszem azoknak a személyeknek az elbeszéléseire is, akik nyugat-európai útjaikról visszatérve bizalmasan mesélték, hogy folyt a szemükből a könny, amikor az ottani magyar szentmisék végén a hívekkel együtt énekelhették himnuszunkat.
– Ehhez képest újjászületésként hatott, amikor a temesvári események nyomán a magyar himnusz szabadon felzenghetett…
– Valóban kifejezhetetlenül nagy öröm volt számunkra 1989. december vége, amikor szabadon énekelhettük nemzeti imánkat Erdély templomaiban, tereken, összejöveteleken. Szívük mélyéből éneklik az emberek a mai napig is, mert felemeli a lelket, erőt, bátorítást ad, összetartja a nemzetet, segíti azt a megmaradásban. Boldogan hallom, hogy a székelyek ma sem hajlandók lemondani nemzeti imánk elénekléséről semmilyen körülmények között, semmilyen tiltás hatására sem. Fontos ez számukra, összetartja, megtartja őket, kifejezi hovatartozásukat.
– Éppen a napokban olvastam a Nemzeti Regiszteren Bense Gabriella Egy értékes gyöngyszem a müncheni magyar diaszpóra életében című írásában a következő gondolatsort: „Otthon szinte az ember nem is gondol bele, micsoda jelentősége van annak, hogy minden egyes szentmise hazánk Himnuszával zárul. Nos, az ember lelkét óhatatlanul megérinti. Talán soha nem éreztem még ennyire minden egyes sor fontosságát, mindezt Erkel Ferenc gyönyörűen megkomponált zenéjére. Milyen csodálatos, hogy nem csupán nagy ünnepek alkalmával, hanem az összes szentmisén hallhatja a magyar ember nemzeti öntudatának eme megerősítő hangját.” Ennyire természetes, hogy a diaszpórában minden magyar szentmise a magyar himnusz eléneklésével zárul?
– Ahogy a hivatkozott írás szerzője, Bense Gabriella, úgy magam is rendkívül örvendek, amikor a nagyvilágban himnuszunk éneklésének tanúja lehetek és honfitársaimmal együtt magam is zenghetem: „Isten, áldd meg a magyart!” Elszomorít azonban, amikor a diaszpórában arról hallok, hogy itt-ott valakik megtiltják a magyar himnusz éneklését, vagy csak ritkán biztosítják ennek a lehetőségét. Mert bizony ilyen esetek is adódnak. Örömmel tölt el viszont, amikor azt tapasztalom, hogy egy-egy magyar ajkú közösség még akkor is kitartóan továbbénekli istentiszteletei végén a magyar himnuszt, ha a többség ezért büntetésképpen megvonja tőle az anyagi támogatást. Sokakkal együtt meggyőződésem, hogy nemzeti imánk éneklése az idegenben különös módon segít nemzeti önazonosságunk megőrzésében, miközben a befogadó társadalomba és egyházba való beilleszkedésünket egyáltalán nem akadályozza. Felemeli viszont a lelket Istenhez és szétszórtságunkban összekovácsol bennünket. Legyen tehát fontos mindig a kérés Isten felé, hogy áldjon meg minket, mert szükségünk van arra, hogy rajtunk legyen az Ő áldó keze, a Kárpát-medencében, Nyugat-Európában és szerte a nagyvilágban – mindenhol.
Életünk – Az európai magyar katolikusok lapja
Az európai magyar katolikusok Életünk című havilapját 1969-ben alapították, jelenleg a 47. évfolyamában jár. A nyugat-európai magyar lelkészek látták szükségesnek a létrehozását. Münchenben szerkesztették, a németországi magyar delegátus (főlelkész) volt a főszerkesztője, az utóbbi években dr. Cserháti Ferenc Esztergom-budapesti segédpüspök, a külföldi magyarok lelkipásztori ellátásával megbízott főpásztor tölti be ezt a tisztséget. Három évvel ezelőtt, amikor Cserháti püspök delegátusi funkciója megszűnt, a lap kiadása átkerült a müncheni magyar misszióhoz. A szerkesztést és a terjesztést mintegy két éve Budapesten végzik. Az A3-as méretben, két színes és hat fekete-fehér oldalon megjelenő kiadvány a diaszpóra minden magyar katolikus közösségéhez eljut, beleértve a tengerentúli területeket is.
