Beszélgetés Nemes Levente színművésszel
A több, mint 60 éve színpadon álló művész életéről egy interjúkötet készült, s a művész, valamint a kötet szerzője, Nagy B. Sándor dramaturg, újságíró mutatták be a két éve megjelent könyvet.
A Reménység Házában Házy Bakó Eszter, az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület elnöke, a rendezvény főszervezője köszöntötte a vendégeket. Visszaemlékezett a régi időkre, amikor még a brassóiaknak bérletük volt a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházba, s gyakran megcsodálhatták Nemes Levente játékát is.
Nemes Levente 1962-ben végzett a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, utána 1972-ig a marosvásárhelyi színház színésze volt. 1972-től mindmáig a sepsiszentgyörgyi színtársulat tagja, 1992–2005 között az intézmény igazgatói tisztségét is betöltötte. 2008-ban nyugdíjba vonult, de azóta is folyamatosan játszik, 84 évesen is meghatározó személyisége a Tamási Áron Színház társulatának. Munkásságát számos díjjal jutalmazták.
Kiemelte, hogy korán kitűnt társai közül, hiszen már a főiskolán hangot adott annak, hogy a színművészek számára is fontos a tudás, fontos a műveltség. Azóta is úgy tartja, hogy egy jó színházi, avagy filmélmény - vagy bármely művészi élmény - attól lesz igazán jó, ha nem csupán szórakoztat, hanem el is gondolkodtatja a közönséget. Ha még az előadás után is hatással van, ha lehet róla beszélgetni, vitatkozni. Ha valamit megindít.
Az életét végig kísérte a veleszületett igazságérzete, amely mindig felülkerekedett a félelmén, és kikívánkozott belőle, akár a kemény kommunista időkben is. Sokszor volt emiatt problémája a hatalmi szervekkel, de ő úgy érezte, hogy mivel mindvégig jót akart, ez vezérelte, emiatt muszáj volt kitartania az elvei mellett.
Az est folyamán felelevenítette a brassói emlékeit. Szívesen jártak ide játszani a régi időkben, mert értő közönséget találtak. Ahogy fogalmaz: Ha már elszántam magam, hogy színész legyek, akkor az hajtott, hogy fontos dolgokat megosszak az emberekkel. Ha a színjátszással éppen nem lehetett, akkor a versekhez fordult, s azokkal tanított. Ahogy mondta, a költőket tanítómestereknek tartja. Hiszen érzékenységük révén fontos dolgokra hívják fel a figyelmet. A verseket a Bibliához hasonlítva elmondta, hogy olyan erkölcsi tartást tudnak adni, és olyan lelki táplálékot, amely nyilván nem azonos a bibliai tudással, de a hatása ugyanaz számára.
Nemes Levente elmesélte, hogyan került ő a színészi pályára, mi az első élménye, ami erre az útra vezette. 1948-ban 100 éves volt a magyar szabadságharc. Marosvásárhelyen a Székely vértanúk emlékművénél nagy ünnepséget tartottak. Felkérték az akkor 9 éves kisfiút, hogy mondja el az 1848 című verset. Akkor megérezte a pillanat rendkívüliségét. A közönség reakciója, a sok dicséret, a felé áradó szeretet gondolkodtatta el először, hogy neki talán van valami keresnivalója ezen a pályán.
Úgy véli, hogy a színész 40 éves korára érik művésszé. Ekkorra lesz akkora élettapasztalata, amit át tud adni. Fiatal színészként nagy szerepeket csak vidéken játszott, vagy átvett szerepeket.
A 80-as évek második felében megalakult a színházban a román tagozat, ettől kezdve kevesebb pénz jutott a magyar színészeknek. A társulat bizonyos tagjai nem kedvelték őt, mint a társulat vezetőjét, többen nem értettek egyet vele. Igazgatóként úgy vélte, fontos, hogy sokszor tájoljanak, menjenek vidékre a társulattal. A magyarság abban az időben a templomban és a színházban, vagy színházi előadásokon jött össze nagy tömegben. Szívesen járták a bányavidéket is, voltak Petrozsényban is többször, Gyimesben is, mindenhova elmentek. Bármit játszottak, teltház volt.
Csináltak kabarét, annak is nagy sikere volt. Volt, hogy 450 - 500 előadást játszottak. Naponta akár hármat. Egyik faluból a másikba, jelmezben mentek át, és késő este haza. Ez volt a sepsiszentgyörgyi színház hőskora, amelyre nem elsősorban mint művészi munkára tekint, mert a megmaradás volt a cél.
A változás után, 1989-et követően viszont el kellett gondolkodni, hogy másfajta színházat, másfajta minőséget kellene képviselni. Le kellett mondani a szórakoztatás elsődlegességéről. „A székely ember megérdemli a világszínvonalat.” Ezért onnantól megpróbáltak arra törekedni, hogy kulturális minőséget mutassanak a szentgyörgyieknek.
Felelevenítette, hogy a 90-es évek elején tartott gyűlésen, amikor előkerült, hogy mit játszanak, sokszor a kabaré jött elő, mint közönségsiker. Nemes Levente azt javasolta, ha már kabaré, akkor Bajor Andor és Karinthy Frigyes műveit vigyék színre. Ne viccet csináljanak, hanem legyen humor.
Sikerült megvalósítani azt, amiben hittél? - hangzott el a könyvbemutató végén a kérdés.
Erre nem tudok könnyen választ adni. Valami sikerült, valami nem sikerült. Nem minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna. A közönség egy része fel volt háborodva a megváltozott tematika miatt, nem ehhez voltak hozzászokva, és volt, aki visszaadta a bérletet. Ez az én közönségem volt. Van, ami miatt fájt a szívem, de tudtam, hogy más utakat kell keresni. A város is megvont minden támogatást a színháztól. A pénzt a fizetésekre és a jelmezekre is meg kellett szereznünk. Még a román tagozat színészeinek is nekünk kellett megkeresni a fizetését. Ezért játszottunk 450-500 előadást – mondta.
Majd kifejtette, hogy azt a fajta színházat, amit ettől kezdve mi akartunk csinálni, olyan színházat, aminek köze van a művészethez, már nem lehetett lepusztult kultúrházakba elvinni. Ezért össze kellett hívni egy társulati értekezletet, és el kellett mondanom, hogy sajnos mindenkinek le kell vonnom a fizetéséből 20 %-ot, hogy másfajta színházat tudjunk csinálni, és ezt mindenki támogatta. Ez nagyon nagy dolog volt. Három hónapig így dolgoztak a színészek.
Ahogy kiderült, számos - színháztörténeti szempontból is - érdekes és fontos történettel van tele a kötet. Érdemes elolvasni. A beszélgetés végén Szegedi László, a Reménység Háza vezérigazgatója egy-egy Színháztörténeti képeskönyvvel lepte meg az est főszereplőit. Utána dedikálással és kötetlen beszélgetéssel folytatódott a program.
A Petőfi Kulturális Szalon volt a rendezvény társszervezője, s a rendezvényen közreműködött Megyaszai László kántor, aki első ízben szólaltatta meg az ajándékba kapott szintetizátort.
