Akkor, amikor ilyen szavakra hallgatunk, olyanok vagyunk, mint az a szerencsejátékos, aki az eddigi sikertelen játékai alapján szeretné megmondani, hogy milyen nagy nyereményhez fog jutni a jövőben.
Indítékaink lehetnek nemesebbek, lehetnek jobb szándékúak, tiszteletre méltóbbak ennél a szerencsejátékosnál, azonban a jövőbe vetett hitünk mégis csupán egy tévhit maradna.
De akkor mégis mire alapozhatjuk a jövőbe vetett hitünket? Vajon lesz e magyar jövendő?
Petőfi Sándor a "Magyar vagyok" című versében a következőket írta:
„Büszkén tekintek át
A múltnak tengerén, ahol szemem
Egekbe nyúló kősziklákat lát,
Nagy tetteidet, bajnok nemzetem.
Európa színpadán mi is játszottunk,
S mienk volt nem a legkisebb szerep.”
Egy kicsinyke nép vagyunk mi a népek óceánján, és mégis rajta vagyunk a térképen, számon tartanak bennünket a nagyvilágban. Cs. Szabó László egykori magyar író megírta a Kis népek hivatása című esszéjét. Ebben leírta, hogy mi a kis népek három legfontosabb feladata:
- Első hivatásunk a fennmaradás. Ezt nem részletezem, hogy miért fontos.
- A második hivatásunk az erkölcsös élet. A nagy népeknek sem a fizikai ereje, sem a hiúságuk, sem a dicsőségszomjuk nem engedi az erkölcsös életet. Így ez a kis népek dolga és öröme.
- Harmadik hivatásunk, hogy ne lépjük túl az emberi mértéket. Azt hiszem ez a legszebb. A kis népekre hárul, hogy az emberi mértéket megtartva, csöndesen, erőszak nélkül ellenálljanak a kiépülő új Bábeli Birodalomnak.
Ha össze kellene sűrítenem egy jelképbe, hogy mi az, ami jellemzi a mi kicsiny népünket: akkor a legmegfelelőbb jelkép egy HÍD lenne.
Mióta itt vagyunk a Kárpátok, a Balkán és az Alpok hegység között, kezdettől fogva híd voltunk mindenféle nézőpont szerint.
Híd vagyunk mi: három népóceán összekötő hídja. Latinság, germánság, szlávság nálunk, sőt néha bennünk találkozik, de általunk különül el egymástól.
Híd vagyunk mi: három világnézet ölelésében élünk. A nyugati és a keleti kereszténység, az iszlám és a klasszikus görög-római szellem, a mai napig átjár bennünket.
Híd vagyunk mi: három kultúra lengi körül életünket: Európa, Amerika, Ázsia egyformán jelen akar lenni az életünkben. De mi azért vagyunk még mindig a helyünkön, mert sem az egyik, sem a másik nem lettünk. Híd vagyunk közöttük.
A híd mivoltunkból következik, hogy nekünk mindig viszonyulnunk kellett a másikakhoz, nem lehettünk csak az egyik, vagy csak a másik. Három kultúra, három világnézet, három népcsoport vesz körbe bennünket, mi mégsem vagyunk egyik sem.
Mindig viszonyulnunk kellett mindenhez és mindenkihez, de sohasem vehettük át változatlanul azt, amit az egyik vagy a másik part ígért nekünk. Amit Nyugatnak nevezünk az tőlünk indul egyik irányba, de a Kelet is, és a Balkán is tőlünk indul a másik irányba.
De mi egyik sem vagyunk igazán.
Az egész történelmünk arról szólt, hogy mindig sodródtunk két part között. Az elmúlt ezer évet ez a két részre szakadás jellemezte: már a kezdetektől: István vagy Koppány. Ősvallás vagy kereszténység. Kurucok vagy labancok. Katolikusok vagy reformátusok. Kiegyezés vagy elszakadás. Németek vagy oroszok. És lehetne folytatni a sort egészen napjainkig is, különböző politikai pártok, eszmék, vagy ideológiák mentén.
A magyarokat mindig valamelyik oldalra akarják sodorni. Ady Endre szavaival élve egy kompország vagyunk, ami sodródik Nyugat és Kelet között, de sehol sem kötött ki.
Addig amíg el nem fogadjuk azt, hogy mi egy hídnemzet vagyunk, addig sodródni is fogunk az árral hol ide, hol oda. Európának még ezer év után is túl ázsiaiak vagyunk, Ázsiának pedig túl európaiak. A Nyugat szerint kulturálisan még Balkánhoz tartozunk, a Balkán szerint már Nyugathoz tartozunk. Valójában mi sem egyik, sem másik nem vagyunk, de mégsem idegen tőlünk sem a Kelet, sem a Nyugat. Ettől vagyunk sajátosak itt Európában, és ez különböztet meg bennünket más népektől. Ettől vagyunk magyarok.
Ezer év óta ostromol bennünket három világnézet, és mind a három azzal fenyeget bennünket, hogy el fog nyelni. Hányszor kiszámolták már, hogy mikorra kellene eltűnjünk, de mi mégis itt vagyunk.
Így hát ne akarjunk többé kompország lenni, legyünk inkább hídnemzetté.
Világnézetek és kultúrák harca idején nem árt a hidaknak, ha híd mivoltukkal tisztában vannak.
Jó alkalom erre március 15-e.176 évvel ezelőtt egy forradalmi hullám söpört végig Európán, mely bennünket magyarokat is elért. Mi azonban nem azért gyűltünk ma itt össze, mert a forradalmi eszmék, vagy annak mozgatórugói máig élnek és hatnak bennünk. Nem is a forradalom eredményeiről emlékezünk meg ezen a napon.
Azért vagyunk itt, mert a mi forradalmunk valójában szabadságharcról szólt.
Nem valamiféle bosszúhadjárat vezérelte a magyarokat, hanem a szabadságuk kivívása, a nemzet lelkének újjászületése. Ez a szép és örök érvényű ebben a napban.
Minden más csak múló és az időben halványuló elem. Március 15-e lelke viszont örök.
Március 15-e belátta, hogy szükséges a szabadság, de emberi erővel, saját erőből akarta elérni ezt. Aki ünnepel, be kell lássa, hogy ez meghaladja a mi erőnket.
Szabadulásunk záloga ugyanis nem bennünk van, hanem felettünk van. A magyarság ügye Isten kezében van. A március 15-e szívből való megünneplése igényli a magyar Istenhez fordulást, és ez igényli a magyar bűnbánat tartást is, és csak ebből következhet a magyar újjászületés.
Addig amíg március 15-ének nem ezt az örök érvényű igazságát ünnepeljük, addig csak egyre szürkébben, egyre halkabban és egyre kevesebben fogjuk ünnepelni.
Amíg mi magunk akarunk lenni saját szerencsénk kovácsa, amíg bele nem törődünk, hogy nem a dicső múltunk, vagy az erényeink tartottak meg bennünket eddig, hanem az Isten kegyelme, addig hiába várjuk a magyar pálfordulást.
„Keressétek először Istennek országát és az ő igazságát, mert egyedül ő képes arra, hogy ott, ahol eddig a fű sem nőtt, a föld újra virágozzon, és a holtaknak országa - élőknek földjévé váljon! (Máté 6:33)
Dicsérjétek, ti népek mind, az Urat, és dicsőítse őt minden nép.” (Róma15:11)
