Az ebéd során minden résztvevő desszertként krémest kapott, amely Kallós Zoltán kedvence volt. Életében mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a gyerekek is részesüljenek ebből az édességből. Ez a gesztus különösen jelentőségteljes ebben az intézményben, hiszen sok gyermek számára ritkaságnak számít az ilyen finomság.
Az ebédet követően a kisiskolások egy mesét hallgattak Zoli bácsiról, majd részt vettek a „Kincskereső” nevű interaktív múzeumpedagógiai foglalkozáson. A mese alapján szerzett információkat az állomásokon kellett feleleveníteniük, ami izgalmas és tanulságos élményt nyújtott számukra.
Különösen megható volt látni, hogy bár ezek a gyerekek már nem ismerhették személyesen Zoli bácsit, mégis nap mint nap találkoznak azzal, amit ő hátrahagyott, az örökségével. A gyűjtemény darabjai, a viseletek, a népi bútorok– mind kézzel foghatóvá teszik számukra azt a kultúrát, amelyet ő mentett meg.
A gyerekek láthatják, megérinthetik, sőt használhatják is ezeket a tárgyakat. — akár az a fa is, amit ő maga ültetett, ami alatt ma is megpihenhetnek, vagy virágot szedhetnek alatta, amely árnyékot ad és emlékeztet. Ezek az apró, mégis jelentőségteljes részletek segítik őket abban, hogy kapcsolódni tudjanak valakihez, akinek a munkája máig formálja a környezetüket. Ezek a fizikai emlékek fontos kapcsot jelentenek a múlt és a jelen között.
Számomra is különösen emlékezetes volt ez a nap – újra rávilágított arra, hogy milyen sokat köszönhetünk Kallós Zoltánnak, és milyen mély nyomot hagyott nemcsak a magyar néphagyományban, hanem a mindennapi életünkben is. Tudatosult bennem, mekkora örökséget hagyott ránk: olyat, amely nem csupán a múzeumi vitrinekben él tovább, hanem jelen van a gyerekek hétköznapjaiban, a közösség mindennapjaiban és azokban a gesztusokban, ahogyan az emlékét őrizzük.
