- Már több mint egy fél éve teljesít szolgálatot Prágában Zoltán atya. Kérem, három gondolatban foglalja össze az ezzel kapcsolatos benyomásait!
- Először is úgy gondolom, hogy az ittlétem egy sok éve várt hiánypótló tevékenységet foglal magába. Ez a most megkezdett munka egy űrt próbál kitölteni, amit érzek is az itt élő magyar közösségen belül. Ami most elkezdődött vagy újraindult, arra igény volt, hosszú éveken át várták, hogy ez újraszerveződjön. Másodsorban a félév alatt azt is megtapasztaltam, hogy szép léptekkel haladunk előre: sikerült a vasárnapi szentmiséket rendszeressé tenni - holott az elején voltak olyan elképzelések, hogy csak havonta legyenek. Félve kezdtük el a vasárnapi agapékat is, ami egy nagyon jól működő programmá nőtte ki magát. Elkezdtük az ifjúsági csoportot, ami úgy gondolom, hogy szép jövő előtt áll. Mindezek ellenére úgy gondolom, hogy a Prágában élő magyarok nagy részét még mindig nem sikerült megszólítani. Még mindig vannak olyan rétegek, amelyek felé nem sikerült nyitni. Így harmadsorban ezt a réteget szeretném megszólítani, személyesen, ismerkedve, valamilyen módon kedvet csinálni ahhoz, hogy érdemes legyen közénk tartozni, érdemes bennünket meglátogatni.
- Az imént említette, hogy az itt élő közösség tagjai felől érzékelte az igényt a lelki élet gondozására. Hogyan nyilvánult ez meg, miben látta ennek kifejeződését?
- Személyes beszélgetések során fejezik ki az emberek. Már két alkalommal is volt keresztelő. Mély nyomot hagyott bennem, amikor a szülőkkel beszéltem és kifejezték, hogy milyen jó, hogy magyar nyelven tudták ezt megoldani. Ezek ilyen apró dolgok. Voltak, akik beszámoltak arról, hogy ők eddig is eljártak rendszeresen szentmisékre a lakóhelyükhöz legközelebb eső cseh templomba, de igazán imádkozni csak magyar nyelven tudnak. Nyilván van, aki más szinten fogalmazza ezt meg: a magyar ének mégis csak magyar ének, a magyar prédikációt hallva közelebb jut a szívéhez az a bizonyos hirdetett tanítás. Tapasztalom ezekből a megnyilvánulásokból, hogy őszintén akarják és őszintén vágytak erre.
- Milyen érzésekkel tekint vissza erre az elmúlt hét hónapra?
- Érzésekről beszélni nagyon nehéz. Elsősorban örömöt érzek azért, mert látom, hogy ez a közösség igyekszik újraszerveződni, próbálnak összefogni. Sokszor, amikor hallom azt, hogy a "közösség nevében", az külön boldogsággal tölt el, mert azt jelenti, kialakulóban van a közösségtudat. Egy lelkipásztornak az óriási öröm, hogy nemcsak ő akarja magát a csoportot, hanem a csoporton belül is megfogalmazódik már a belső igény az együvé tartozásra.
- Mely az az eddig elért eredmény, amire a legbüszkébb a Prágában töltött szolgálata alatt?
- Úgy gondolom, hogy az ifjúsági csoport szépen fog fejlődni. Bár nagyon bátortalan voltam, amikor elkezdtük szervezni, megvallom, de optimista vagyok ezzel kapcsolatban.
- Milyen irányokat, célokat vagy fejlődési lehetőségeket lát ennek a közösségnek az életében?
- Amit hiányosságként vélek felfedezni a közösségi életen belül, az a katekézishez kapcsolódik. A fiatalok katekézisét burkolt módon az ifjúsági alkalmakon fogjuk megoldani, viszont a felnőtteké egy óriási fejlődési, fejlesztési lehetőséget rejt magában. Ennek megvalósulását havi rendszerességgel tudom elképzelni, ahol az adott téma iránt érdeklődő 10-20 felnőtt összegyűl, és egy ilyen katekézisen részt vesz. Ezt egy járható útnak tartom.
A másik általam nagyon fontosnak tartott cél az a szentségi életnek a megerősítése. Gyakran hangsúlyozom a prédikációkban is: nem elég katolikusnak lenni, nem elég egy közösséghez tartozni, nem elég részt venni a vasárnapi szentmisén, mert mindez az imaélet, szentségi élet nélkül íztelen só nélküli valami, nincs benne élet. Ezt kellene valahogy megértetni, feleleveníttetni, hogy a prágai magyar katolikusok egy imádkozó, szentségi életet élő közösséggé váljon.
- Mire fogja azt mondani egy év távlatából, hogy elégedett azzal a munkával, amit itt végzett?
- Babits Mihály Örökkék ég a felhők mögött című hitvallása így kezdődik: "Az első könyvem első oldalára a "soha-meg-nem-elégedés" himnuszát írtam be". Ez a soha-meg-nem-elégedés végigkíséri az életemet. Úgy gondolom, hogy ez fogja jellemezni a prágai tevékenységemet is. Óriási veszély van abban, ha az ember meg van elégedve azzal, amit tett.
Viszont ezen az irodalmi válaszon túl úgy gondolom, ha lesz rendszeresen a vasárnapi szentmiséken 50-80 stabil ember, akik aktívan részt vesznek a szentmisén (felolvasók, ministránsok, szentségi életet élők), ha erősen fog működni az ifjúsági csoportunk, ha lesz gyermekhittan-csoportunk, ha jól fog működni a felnőtt katekézis - akkor elmondhatom azt, hogy elégedett vagyok. Ha lesz egy olyan közösség, amely képes megállni a saját lábán, akkor elégedett leszek.
- Az elmúlt időszak tapasztalatainak fényében hogyan látja jelenleg ennek a közösség jövőjét?
- Az imént említett dolgok nyilván elég idilli képet mutatnak. A közösség jövője egy-két éven belül nem fog radikálisan változni. Ez annak is betudható, hogy a Prágában élő magyarok, akik igényt tartanak a hitéleti programokra, azok itt vannak. Nyilván van még egy parányi százaléka az itt élő magyarságnak, akikhez még nem jutott el a hírünk, és velük még lehet számolni, hogy általuk ez a még növekedni, gazdagodni fogunk, de ezen túlmenően missziós tevékenységbe kell kezdenünk. Eddig az volt a feladatunk, hogy elvigyük a magyar szentmisék lehetőségének a hírét azokhoz, akik ezzel élni szeretnének. Ezentúl a jövőnk abban áll, hogy azokhoz az emberekhez is eljussunk, akik nem tartottak eddig igényt erre. Valamilyen evangelizációs, missziós tevékenységet fogunk folytatni nemzettársaink körében.
- Hogyan fog ez megvalósulni a gyakorlatban?
- Ahogyan az első keresztények körében is. Egy ilyen nagyvárosi anonimitásban ez elsősorban a közösségi oldalakon, formális hirdetéseken keresztül történik meg - amiket nem tartok a legideálisabbnak. A legfontosabb: jelen lenni a magyar eseményeken, jelen lenni papként, jelen lenni magyar katolikusként, felvállalni, hogy ehhez a közösséghez tartozom, és merni apostolkodni, meghívni. Ahogy olvashatjuk az evangéliumokban, az első apostolok meghívása is így történik: "Gyertek, nézzétek meg" (Jn 1, 39). Valahol nekünk is ezt a lehetőséget kell felkínálni az itt élő nem hívők számára. De ahhoz, hogy eljöjjön, nekünk kell megszólítanunk őt. És ha eljön, akkor tudjunk neki tartalmat kínálni.
- Prágában működik egy református magyar közösség is. Milyennek látja a helyi magyar egyházak együttműködését?
- Az első Prágában bemutatott szentmisém alkalmával megismerkedtem nagytiszteletű Éles György lelkipásztorral, kedves gesztusként értékeltem, hogy eljött a nyitószentmisére, ezzel is kifejezve az együttműködésre való nyitottságát. Az ökumenikus imahét alkalmával ellátogattunk egymás templomába, ahol közös szertartást mutattunk be. Ezen alkalmakon megfogalmazódott, hogy ilyen alkalmakra, együttlétekre igény van.
Nagyon szép azt látni, hogy a vasárnapi iskolában részt vesznek katolikus gyerekek is, a plébániánkon tartott cserkészfoglalkozásokon szintén vegyes vallású gyerekek vannak, a Mille Domi prágai magyar kórusban katolikusok, reformátusok együttműködnek. Úgy gondolom, hogy ez eddig is működött. Olyannyira kevesen vagyunk itt magyarok, hogy katolikus, református felekezeti különbségekbe felesleges belebonyolódni, ez eddig sem volt probléma, és a jövőben sem lesz.
- Amivel mások talán kezdeni szokták, én zárni szeretném ennek a témakörnek végét: miért vállalta el ezt a prágai megbízatást?
- Ez egy nagyon nehéz kérdés. Soha-meg-nem-elégedés. Egy lehetőséget láttam benne. Prága nagy város, nyugatias berendezkedésű, ahol lehetőségek tárháza vár az emberre. Kerestem az élményt. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy a bíboros úr felkért erre a szolgálatra. A prágai bíróságon való tevékenykedésem is nagy segítségemre lesz a szakmai előrehaladásban.
- Mire szól a megbízatás konkrétan?
- Az elsődleges feladatom az a prágai magyar katolikus lelkészség újraszervezése. Ezzel a kéréssel fordult felém a bíboros úr 2015 nyarán. Néhány hónappal később fölkértek a prágai érsekségtől ennek a szolgálatnak az elvállalására, melyre a megyéspüspököm jóváhagyásával igent mondtam, hogy július elsejétől a Prágai Egyházmegyében folytassam papi szolgálatomat. A sors érdekes fintora, hogy június elsejével bejelentette a prágai szlovák katolikus plébánia lelkipásztora, hogy családi okok miatt vissza kell térnie Szlovákiába. A külhonban élő szlovákok lelkipásztorkodásával foglalkozó Hal'ko József püspök atya megkért, hogy vállaljam el a szlovák plébániát is. Félve mondtam igent, de ha már kaland, akkor legyen igazi. Ezt már csak az tetézte, amikor két héttel ideköltözésem előtt a prágai egyházmegye általános helynöke felhívott azzal a kéréssel, hogy egy cseh plébániát is vezessek. Így kerültünk a belvárosi Szent Henrik templomba, ahol a cseh plébánia, a szlovák személyi plébánia és a magyar közösség is tartja a hitéleti eseményeit.
- Egy picit magáról az emberről is szeretnék kérdezni. Civilként mivel foglalkozik szívesen?
- Nagyon szeretek sakkozni. Síelni. Nem vagyok egy nagy sportember, de a síelés az jöhet. Péntekenként rendszeresen járok röplabdázni. Szeretem a komoly üzenetet hordozó filmeket, azokról beszélgetni. Otthon a plébánián nagyon szerettem méhészkedni, az megnyugtatott.
- Biztosan nagyon sokan kérdezik meg, miért lett pap. Hogyan jutott el az elhatározásig, majd onnan a cselekvésig?
- Gyerekkorom óta pap szerettem volna lenni. A plébánia és a templom tőszomszédságában van a családi házunk, gyerekkorom óta ministráltam. A plébániai közösség mellett, papok társaságában nőttem fel, természetes volt, hogy valaki pap lesz. A pap soha nem volt számomra egy misztifikált személy. Ismertem a hétköznapjait, a gondolkodását, hogyan pihen, hogyan készül a szentmisére. Kézzelfogható valóság volt. Gimnazista éveimben volt néhány olyan időszak, amikor elgondolkodtam azon, hogy lehetnék esetleg más is, nem feltétlenül pap, majd negyedikes koromban teljesen egyértelművé vált, hogy ez az én hivatásom. Egy nagyon-nagyon egyenes út vezetett idáig.
- Úgy tudom, hogy minden papnak van egy jelmondata. Szeretném kérni, hogy zárásként ossza meg velünk a sajátját.
- "Az Istent szeretőknek minden javukra válik" (Róm 8, 28).
