Épített örökségek nyomában Erdélyben
Az Anjou-korban Szászföld rohamos urbanizációjával párhuzamosan kezd kiépülni egy egész Európában egyedülálló templomerőd-lánc, ami máig tanúja és bizonyítéka az egykori gazdaközösségek elképesztő gazdasági, szakmai-mesterségbeli, kulturális és társadalmi kapacitásának.
Az erdélyi szászokat II. Géza kezdi betelepíteni 1150 körül. Több hullámban jöttek az Árpád korban, például II. András idején, aztán a tatárjárás után is pótolni kellett az elpusztult lakosságot. A Mosel és a Rajna vidékéről, Elzász, Lotaringia, a mai Luxemburg és az egykori Flandria területéről Erdély déli részére települtek, hogy gazdaságilag fellendítsék a régiót és gondoskodjanak a határvédelemről. Ez volt Árpád-házi királyaink szándéka, és ennek maximálisan eleget is tettek. Cserébe teljes körű önrendelkezést és előjogokat kaptak. A fejlett nyugati civilizációs mintákat és munkakultúrát magukkal hozó telepesek másfél évszázad alatt a Gyulafehérvártól Brassóig terjedő, mintegy 5000 km² területű Királyföldet virágzó térséggé építették ki. A tatár és török betörések ellen városaikat tornyokkal megerősített falrendszerrel vették körül, egy-egy torony a védelmére kirendelt céh nevét viselte, a falvakban pedig falakkal védett, élelmiszerraktárat is magukba foglaló erődített templomok építésébe kezdtek. Az így felépülő erődtemplomok az erdélyi szász vidék máig megmaradt kulturális márkavédjegyét jelentik. Flamandok, vallonok, frízek, németek a Német-Római Birodalom észak-nyugati területeiről, de főleg Köln környékéről jöttek, tehát nem a mai Szászország területéről származnak. Betelepedésükkor nyelvük sem volt még egységes. Szász, azaz saxones elnevezésük első ízben II. András uralkodása idején jelenik meg, a 13. század elején. A megnevezés inkább kiváltságot, jogi helyzetet jelölt, nem származást. Hiszen például a korabeli kancelláriai iratok szásznak neveztek mindenkit, akik megkapták a szász bányászok, a szász céhek által kialkudott privilégiumokat. Később a vallonok, flamandok által beszélt, a korabeli franciához közel álló dialektusok eltűntek, és kialakult a többség anyanyelvéből, a németből az erdélyi szászok sajátos német kultúrnyelve, ami a különbségek ellenére, érthető a felnémetet beszélők számára is. Jelentősebb városaik megkapták a szabad királyi város státuszát, saját önkormányzattal, polgárjoggal, vásártartási és vámjoggal, földbirtokosoknak nem adóztak, csak a királynak, egy évben egyszer, egy összegben. Az ún. tárnoki városok pedig önálló bíráskodási jogot is kaptak, mint Buda, Pest, Sopron, Pozsony, Nagyszombat, Kassa, Bártfa és Eperjes. Az erdélyi szász városok csak a városi tanács hatáskörébe tartozó ügyekben bíráskodhattak, viszont soha nem tartoztak az úriszék, vagyis földesurak vagy más arisztokraták joghatósága alá, szabad polgárjoggal rendelkeztek. Az erdélyi szász univerzitás vagy szász egyetem (latinul universitas saxonum, németül Nationsuniversität) az erdélyi szászok önkormányzati szerve volt 1486-tól 1876-ig; ezt követően alapítványként működött 1937-ig. II. András az Adreanum kiváltságlevelében biztosította a szászok autonómiáját, amit aztán Mátyás király 1486-ban megerősített. A dualizmus korában modernizálódó közigazgatás megbontotta ugyan területi autonómiájukat, és a magyar nyelvű polgári anyakönyvezést is nehezményezték, de nyelvi és kulturális különállásuk az első világháború végéig, azaz az impériumváltásig mindvégig megmaradt.
Siebenbürgen, jelentése: hét erődített város, úgymint – Bistritz Beszterce, Hermannstadt Nagyszeben, Klausenburg Kolozsvár, Kronstadt Brassó, Mediasch Medgyes, Mühlbach Szászsebes, Schässburg Segesvár. Szászföld: a történelmi Királyföld (Königsboden), a Barcaság (Burzenland), Brassó és környéke (a Barcaságban a magyarok aránya ma hozzávetőleg 40 ezer fő), és Beszterce vidéke Szászrégennel (Nösnerland). Siebenbürger Sachsen: 1910-ben még 250 ezer fő, ma már csak 10 ezer, vagy kevesebb, mert folyamatosan csökken a számarányuk. Az itt maradt szászok átlagéletkora 65-70 év körül van. Kérdés: Mi okozta az erdélyi szászok tömeges exodusát a 20. század második felében? A válasz ott van 20. századi történelmi környezetükben. Tanulság: Egy elöregedő, elszegényedő nemzeti közösség számára már lehetetlen újratermelni gazdaközösségeit.
Az erdélyi szórványmagyar közösségek legtöbbjében, majdnem minden településen és településért él és a nemzet napszámosaként dolgozik egy-egy kovászember, lelkész, tanító, helyi közéleti személyiség, közösségszervező, akik meglepő módon a kudarcok ellenére sem adják fel derűlátásukat, munkaerejüket a többségi környezet hátrahúzó, beolvasztó ereje, nemzettársaiktól, a tömbmagyarságtól való távolság sem apasztja el.
A legközelebbi tömbmagyarságot az erdélyi szórványközösségek számára a három megyényi területen élő székelység jelenti. Sorsközösségük szorosabb, hiszen mindnyájan osztoznak ugyanabban a kisebbségi helyzetben, jogi értelemben is, ugyanabban az országban, ugyanabban a többségi társadalmi, nyelvi és kulturális közegben. Nincs más tömb rajtuk kívül, csak maga az anyaország. Ținutul Secuiesc – román, Szeklerland – német, Terra Siculorum – latin. Ma nagyjából három megye: Maros, Hargita, Kovászna. A nyugati székelyek a 14. századra beolvadtak, a keleti székelyek ezzel szemben megtartották különállásukat, egy tömbben maradva, kiváltságaikat, önkormányzatukat mindvégig védelmezték. Határvédelemre, eredetileg a Kelet-Kárpátok gyepűinek védelmére telepített népcsoport – társadalmi hierarchiájuk is összefügg katonáskodó életmódjukkal. Eredetük krónikaíróink munkáiban: Anonymus, Kézai Simon (Gesta Hungarorum), Thuróczi János – hunok leszármazottai. Tudományos, etimológiai és forráskritikai megközelítéssel: nagyon sok verzió van, román részről is: hun tradíciójú szabad törzs, török nyelvű lovasnomád nép, kettős honfoglalás elmélete, avar rokonság, nyolcadikként csatlakozott, szövetséges törzs. Figyelmet érdemel Kristó Gyula elmélete – volgai bolgár eredet. A rovásírást még a 17. században is használják. Egyik ilyen írásos emlék az énlakai unitárius templom kazettás mennyezetéről származik, 1668-ból, kidolgozottsága miatt a rovásírás egyik legszebb jelképének tartják a művészettörténészek és a rovásíráskutatók.
Amikor egy nép beolvadásáról beszélünk, így például a nyugati székelyek beolvadásáról az Árpád-korban, és részben még az Anjou-korban, ne feledkezzünk meg a jászok, kunok, böszörmények, besenyők példájáról. Különösen a jászok és a kunok példája mutatja ennek a folyamatnak a történelmi következményeit. Jászság, Nagykunság, Kiskunság. Ehhez képest a keleti székelyek más utat jártak be, nyelvi és kulturális értelemben egyaránt.
A székelyekre szokás használni a góbé, furfangos kifejezéseket, utalva sajátos észjárásukra, humorukra, életszemléletükre, ugyanakkor nélkülük a magyar történelem, kultúra, tudományosság nem létezne, legalábbis ebben a formájában biztosan nem, sokkal szegényebb lenne. Csak mondjunk néhány híres székelyt, és rögtön megértjük, hogyan értendő a fentebbi kijelentés! – Mikes Kelemen, Benedek Elek, Dózsa György, Apáczai Csere János, Kőrösi Csoma Sándor, Kányádi Sándor, Tamási Áron, Márton Áron, Puskás Tivadar, Gábor Áron, Bolyai Farkas és Bolyai János, Orbán Balázs, Baróti Szabó Dávid
Megoszlásuk vallási, felekezeti szempontból; lásd: Tordai országgyűlések. A történelmi köztudatban az 1568-as maradt meg, mint az erdélyi vallási türelem legitim példája. A székely külön rendi nemzet: magyar, székely, szász. Három törvényes nemzet, négy bevett vallás: római katolikus, lutheránus – evangélikus, kálvinista – református, unitárius – antitrinitárius (jelentése: szentháromság tagadó). A rendi nemzet fogalma nem azonos a mai nemzetfogalommal. A mai nemzetfogalmainkat a nemzetállamok kialakulásának korából, a 19. századból örököltük. Erdélyben a 16-18. században három rendi nemzet rendelkezett kiváltsággal: a magyar nemesség, a székely és a szász előkelők. Ezek közül kettő területi és etnikai alapon is elkülönült: a székelyek keleten (Székelyföld), a szászok délen (Királyföld), míg a magyar nemességhez etnikai származástól és anyanyelvtől függetlenül tartozhattak más nemzetiségűek is.
Történelmi tanulmányainkból talán többen emlékszünk erre a kitételre: 'Bethlen Gábor erdélyi fejedelem több ezer örménynek adott menedéket, akik főleg kereskedéssel foglalkoztak.' Az örmények felső rétege szarvasmarhával, borral és gyapjúval kereskedett és év közben rendszerint az Erdély és Bécs közötti utakat járta. Kiterjedt szőleiket, gabonaföldjeiket román és magyar zsellérek művelték. Az állandóan városban élők többsége, például Erzsébetvárosban, valamilyen mesterséget űzött, céhekbe tömörülve, később kisiparosként dolgozott. Az erdélyi örmények története számunkra, magyarok számára azért is érdekes, mert az erdélyi örmények nyelvcseréje a 19. század elejére nagyjából befejeződött, a magyar lett az anyanyelvük, az örmény nyelv iskolai tantárgyként és a liturgia nyelveként élt tovább. Két jelentősebb erdélyi településük, Erzsébetváros és Szamosújvár volt. A cikkhez tartozó galériában az erzsébetvárosi örmény katolikus nagytemplomról láthatunk képeket.
Fotók: a szerző, Prosenszki Róbert
