Ez pedig akkor történt, mikor a készülő kritikai kiadás anyagát rendezgetve elém került a költő egyik cikkének piszkozata. Egy háromoldalas fogalmazvány a Helikon védelmében, ami itt, Marosvécs szomszédságában új jelentőséget nyert. Tabéry Géza Emlékkönyve 1930-ban jelent meg, az ő visszaemlékezése is azt igazolja, hogy Szászrégen a folyóirat indításának szempontjából sorsdöntő találkozások helyszíne volt egykoron. „Ezerkilencszázhuszonháromban, szeptember első napjaiban templomszentelés volt Gernyeszegen. A templomszentelésre érkezőket Teleki Domokos gróf látta vendégül, s a templomi szertartás után az ő kastélyában volt nagy ünnepély irodalmi esttel […] Amikor műsor végeztével a közönség már oszladozóban volt, Berde odaállt az emelvényre, s azt mondta Teleki Domokosnak: − Itt kellene megcsinálni az erdélyi Helikont. […] Kemény János […] Berde háta mögött állt. Hallotta Berde felhívását, fültanúja volt a Berde és Teleki között lefolyt további beszélgetésnek, mely lényegében a gróf részéről csupán udvarias elhárítás volt. Két évvel később, ezerkilencszázhuszonöt márciusában a marosvásárhelyi írók Szászrégenben vendégszerepeltek. A színház egyik páholyában ült […] Berde Mária, Bánffy Endre, Molter Károly, Kemény János, Dékániné Máthé Mariska. Egyszerre csak felnyitja a páholy ajtaját, s belép rajta Goga Octavian miniszter, aki valamilyen választási kampány alkalmával tartózkodott Szászrégenben […], és elkezdődik az írók és közötte egy meglehetősen csipkelődő beszélgetés arról, hogy mik is az írók céljai azzal az úgynevezett erdélyi irodalommal. E beszélgetés közben Kemény a Goga válla felett áthajol Berdéhez, s azt kérdezi tőle, elég idősnek tartaná őt Berde ahhoz, hogy kezébe vegye a Gernyeszegen felvetett erdélyi Helikon ügyét.” (Tabéry 1930: 66−67.)
A Jókai-emlékéven Régenben történtek után nem sokkal meg is kezdődött a lapalapítás. Kós Károly ekképpen vélekedett a lap és az írók, közöttük a maga feladatáról is: „Szükségünk volt írókra és irodalomra. A mi irodalmunkra, mely az erdélyi magyar kisebbség életért való politikai munkája. Az egyetlenül bizonyos, a bizonyosan helyes, a semmiféle külső erőtől, vagy éppen erőszaktól nem függő, a véletlennek alá nem vetett, a mi földünkre és a mi népünkre, a mi múltunkra ráépített, a mi népünk eledeléül és megtartásáért való magyar irodalomra. Most, hogy így elgondolkozom, talán így és ezért alakult sorsom azzá, ami.” 1938. január 17-én írott levele a Babits által vezetett Baumgarten Alapítványhoz szólt.
A történelem, a politika azonban nem kedvezett az irodalmi társulásoknak, a tervezett találkozók közül nem egy meghiúsult. Így maradhatott el Babits látogatása is Marosvásárhelyen, ahová a Kemény Zsigmond Társaság hívta meg 1935-ben.
„Mindenki arra büszke, aki ő – ahonnan ő jött, amit ő hozott: mi mást tud adni az Emberiségnek? Minden faj tele ajándékokkal – minden nemzet és minden osztály tele – de mindenki csak a magáét adhatja.” – írta Babits még 1928-ban az Erdélyi Helikon második számában, az első cikkben, melyet e folyóiratban közölt. Ezt követően minden évben találhatunk tőle egy-egy kritikát, tárcát vagy éppen politikai állásfoglalást. A Helikon szerzői is szívesen ajánlották az olvasók figyelmébe Babits köteteit, Bánffy Miklós többször is fordult segítségért Babitshoz, hol Tamási Áron, hol Dsida Jenő Baumgarten-ösztöndíja ügyében. Később szerkesztőtársa, Kovács László kérésére született Babits recenziója 1931-ben a nagybeteg Kuncz Aladár regényéről, a Fekete kolostorról. Az egyre növekvő tekintéllyel és befolyással bíró budapesti költő szívből jövő jóindulata élete végéig megmutatkozott az országhatár túloldalára szorult társak iránt.
Érthető tehát, hogy nem hagyta szó nélkül az erdélyi folyóirat egyik cikkének megcsonkítását sem. Vita Zsigmond, a nagyenyedi származású irodalmár Bod Péterről szóló tanulmánya a Helikon 1937. évi 1. számában jelent meg. Már az első sorok után vagy háromujjnyi hiány tátong, jelezvén: a cenzúra nemkívánatos szavakat talált a szövegben. A foghíjas cikk láttán Babits azonnal reagált, a Nyugat következő számának Őrjárat rovatában Cenzura címmel jelentette meg írását. Ennek kézirata fennmaradt, s ma is megtalálható az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában, OSzK Fond III/1480-as számon. A piszkozat sokat elárul arról a lelkiállapotról, melyben Babits Mihály megfogalmazta véleményét. Szokatlanul sok az áthúzás, szavak cseréltek helyet, sorok ítéltettek kihagyásra a végső változatból. Többek között az erdélyi magyar szóhoz való kötődését minősítő sor is: „Szememnek, fülemnek egyformán régi bizalmasa.” Kézírásán jól látható, hogy az indulat időnként erőt vesz rajta, de a józan ész megálljt parancsol. A következő mondat az első változata volt a lényeget velősen megfogalmazó állításnak, ezért szintén kihúzásra került az eredeti helyéről: „Erdélyben például nem szabad kinyomtatni azt a szót, hogy Erdély.” Az állítás a bekezdés elejéről egy másik, logikai szempontból megfelelőbb helyre került át, közvetlenül ez elé a szakasz elé: „Ki lehet irtani egy szép, ősi szavat?” Az Erdély, erdélyi, Kolozsvár szavak helyén álló fehér foltokat látva így fakad ki: „Borzadva nézem őket, mintha csupa kiütések volnának.”
Négy évvel később, az Erdélyi Helikon 1941. év 9. számában Kovács László A szellem magyar férfia című esszéjében így búcsúzott Babitstól: „Volt-e valaha nagyobb szükség a szellem ily makacs őrizőjére, mint éppen abban a viharos korban, amelyben Babits Mihály élete elvonult? […] S mégis riadtan állunk: mert elzengett egy tiszta emberi hang, amely nagy válságok idején mindig bátran szólalt meg fölöttünk, osztályok és fajok fölött; védve és őrizve mély hittel, makacsul mind, ami emberileg szépet és nagyot látott: magyar férfiként bejárva a szellemi és keresztény Európát…
A szellem e nagy magyar férfia távozott el közülünk…”
