A kisoroszi eljegyzés
Az eljegyzés a házasságkötés döntő mozzanata volt egészen a 18. századig. Kisoroszon ma is óriási szégyennek számít, ha valaki alapos és elfogadható indok nélkül visszalép belőle, éppen ezért ez ma is ritkaságszámba megy. A hozzá kötődő szokásvilág, mint mindenhol, Kisorosz falujában is változott az idők folyamán. A Gyöngykaláris Népdalkör 20. századi szokásokat felelevenítő tematikus műsort állított össze, melyet április hónap folyamán terveztek a falu művelődési házában bemutatni.
Hónapokon át közösen dolgoztunk azért, hogy a kisoroszi eljegyzést színpadra állíthassuk. Elkészült az esemény plakátja,[1] számos beszélgetés, adatgyűjtés történt, míg a forgatókönyv végleges formát öltött, a színpadi kellékek előkerültek, és a heti próbák is megindultak. A forgatókönyvnek egy rövidített változata is született, mert ezzel lépett volna fel a Gyöngykaláris Népdalkör a Guzsalyos találkozón, melyet idén nyáron a felvidéki, Galántai járásban található Vízkelet falujában rendeztek volna meg. Sajnos ezek az elképzelések most dugába dőltek, illetve remélhetőleg a bemutatók csak későbbre tolódtak. Addig is, legalább írott formában most röviden megemlékezünk a kisoroszi eljegyzés szokásvilágáról.
A hagyományos paraszti világban úgy alakult az élet rendje, hogy azt legkönnyebben párosan, családban lehetett leélni, ezért úgy a család, mint az egész közösség idejekorán ebbe az irányba terelte az ifjúságot. Már a gyermekek is gyakran játszottak lakodalmast, családot vagy házaspárt, az iskoláskorú gyermekeknek pedig úgynevezett „választott kis szeretője” is lehetett.
A fiatalság életét úgy alakították, hogy meglegyen az alkalom a találkozásra, ismerkedésre. A számukra kijelölt munkák közül többet egyenesen úgy szerveztek meg, hogy vagy együtt dolgozhatott legény és leány, vagy a munkát végző leányokat felkereshették, meglátogathatták a legények: ilyen volt példának okáért Kisoroszon a dohányfűzés, a kukoricafosztás, a tányerica verés. Az ünnepekhez kapcsolódó közösségi szokásoknak és megmozdulásoknak is fő résztvevője volt az ifjúság, akik ilyenkor a családi és templomi ünneplésen túl saját körükben is megszervezték a mulatságot, többek között templombúcsú idején, farsangi mulatáságon, húsvéti locsolkodáskor, májusfa állításkor, vagy az arató- és szüreti bálokon, valamint a második világháború után rendezett alma- és narancs bálokon). Az egyik legjelentősebb találkozási alkalom azonban a vasárnap délutánra esett. Ez volt ugyanis, ahogy a Kárpát-medencében szinte mindenhol, így Kisoroszon is - a tánc ideje. A vasárnapi bálba az anyák és a nagyanyák is elkísérték a nagylányt, hogy kilessék, melyik legény táncoltatja, ki udvarol neki. Ha a leány megengedte, a legény haza is kísérhette, de a kísérő szülő vagy nagyszülő két házzal lemaradva mögöttük ballagott. Mikor a ház közelében megálltak a fiatalok, a kísérő bement ugyan a házba, de a lámpát nem fújta el, hogy kint lássák, várják be a leányt.
Így ismerkedett egykor a fiatalság, így kezdett udvarolni a legény a lánynak, és így virágoztak ki a szerelemek. Sokfelé lejegyezték, hogy a fiatalok érzelmeit figyelmen kívül hagyva, kizárólag a gazdasági érdekeket nézve a szülők döntöttek a házasság sorsáról. Nos, ez Kisoroszon sem volt másképp, elsősorban a vagyont helyezték előtérbe, de sok esetben az azonos szakmai végzettség is sokat nyomott a latban. Egy kisoroszi asszony így emlékezett vissza 1908-ban történt eljegyzésére: „Én nem nagyon szívesen mentem férjhez, de már a többi barátnőim is férjhez mentek, így én sem tehettem mást. Sokat sírtam és imádkoztam még meg nem esküdtünk. Fiatal voltam én, az uram még fiatalabb, de abba az időbe ha szüleinknek tetszett a parti nem sok beleszólnivaló volt, ők ezt helyesnek látták, végre is hajtották.”
Az 1960-as évektől mindez már kevésbé volt jellemző, úgy emlékeznek vissza a régiek, hogy egyformán szegény volt mindenki, ezért már nem számított a vagyon.
A kisoroszi legények leginkább falujukban kerestek párt maguknak, de a kiterjedt rokoni kapcsolatok révén akár a környező falvak magyar leányai között is szétnézhettek. Római katolikus hitű, magyar lányokat találtak Magyarcsernyén, Tóbán, Tordán, Nagykikindán, Szajánban, Tamásfalván is, vegyes házasság az 1970-es évekig elvétve akadt errefelé.
Hogyan is zajlott az eljegyzés Kisoroszon? A huszadik század első felében, egészen az 1950-es évek elejéig meglehetősen egyszerűen, nagyobb ajándékozás és vendéglátás nélkül történt. Ha a fiatalok megszerették egymást és a szülők sem tiltakoztak, szóba jöhetett az eljegyzés. A legény családjából megüzenték a lányos háznak, hogy melyik vasárnap mennek el hozzájuk. Azonban nem a szülők és nem is a legény ment, hanem a család női tagjai: a nagyanya, a nagynéni, a nővér (ahogy itt mondják: a szile és a nena). Nem vittek ajándékot se, mikor beállítottak a házba, egyszerűen elmondták jövetelük célját: azt, hogy szeretnék megkérni a nagylány kezét, mert az általuk képviselt fiúnak nagyon tetszik és az ő családja már áldását adta a házasságra. A leány a kemence oldalához tapadt szótlanul mindaddig, míg szülei azt nem mondták, hogy részükről beleegyeznek, de minden a lányuk döntésétől függ. Ekkor a leány bement a tisztaszobába és a kérőnek adta az előre elkészített, szépen kivarrt és hímzett jegykendőt. Ez jelentette azt, hogy igen mondott. (Ha olyan kérő érkezett, akit a leány nem szeretett volna, egyszerűen nem adott neki kendőt, ez jelentette az elutasítást). A nagyanya, nagynéni vagy nővér hazavitte a jegykendőt, az udvarló immár vőlegénynek számított, és ettől kezdve eljárhatott a lányos házhoz.
Az 1960-as évektől aztán változott az életmód és vele változtak a szokások is. A gépesítés következtében a társas munkák visszaszorultak, ugyanakkor a „könnyebbé vált élet” megnövelte a fiatalság találkozási és szórakozási lehetőségeit. Ugyan sokszor hivatalosan gyűlésre, konferenciára hívták őket, mégis szívesen elmentek, mert tudták, hogy minden ilyen alkalomnak tánc lesz a vége. Így már csütörtök és szombat esténként, valamint vasárnap délután és este is folyt a tánc, szólt az ének, szórakoztak a fiatalok.
A változások az eljegyzési szokásokat is alapjaiban érintették, de jelentőségét nem csökkentették. A törvény szerint az eljegyzéskor elhangzott ígéretnek nem volt (és ma sincs) kötelező ereje, de erkölcsileg megbélyegezték azt, aki alapos indok nélkül elállt szavától. Az eljegyzést továbbra is vasárnap tartották, de már a legény maga ment el háztűznézőbe és a szülei kísérték el. A leány megkérése rímekbe szedett beköszöntő szöveggel történt. Ha a leány igent mondott, gyűrűváltás, majd egymás megajándékozása következett. Az ünnepi aktust vacsora követte, mikor már a lakodalom részleteit is kitárgyalták.
Felhasznált irodalom:
Eljegyzés, jegyváltás, kézfogó. Magyar Néprajzi Lexikon
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/1-1834.html
Jegyajándék, foglaló, jegy. Magyar Néprajzi Lexikon
http://mek.niif.hu/02100/02115/html/2-1670.html
Párválasztás. Magyar Néprajz
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/36.html
A házasságkötés előkészítése. Magyar Néprajz
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/35.html
