Ez is eljött. Eltelt a kilenc hónap, és búcsúznom kell. Most nagyon vegyes érzelmek dúlnak bennem, hiszen nagyon megszerettem ezt a kis bánáti falut, és az itt lakó embereket. Az itt működő egyesületeket mind megismertem, dolgoztunk együtt, és nagyon sok közös programban vettünk részt. Az volt a legjobb, mikor egy-egy rendezvény után fáradtan leültünk együtt, és még beszélgettünk egy ideig. Ilyenkor ott voltak a vezetők, a helyi plébános, és azok az asszonyok, akik főztek. De azok az emberek, akik egy egyesülethez sem tartoztak, nem jártak sok programra el, azok is segítőkészek, kedvesek, befogadók voltak. A boltban dolgozók, akik mindig megkérdezték, hogy vagyunk, és ha nem láttak pár napig, érdeklődtek, hogy nincs-e valami baj. Olyan elemi, természetes kedvességgel találkoztam itt, hogy mi ettől már, a mi elidegenedett világunkban elszoktunk. Tettük a dolgunkat, amit tudtunk, ahogy tudtuk, és nem vártunk különösebb elismerést, csak hogy elfogadjanak. Nagyon hálás vagyok azért, hogy ez megtörtént. Befogadtak bennünket, visszavárnak, és mi vissza is jövünk amikor csak tehetjük. Nagyon köszönjük, hogy itt lehettünk, a mentoromnak, Dobai Jánosnak, hogy mindig támogatott, és a mentorhelyettesnek, Kis Kornéliának, hogy mindig hatalmas szívvel, jókedvvel, bizakodással és kellő lazasággal látott neki minden feladatnak, és ez nagyon nagy segítség volt. Köszönet jár az egyesületek vezetőinek, a közös munkákért, és a sok szeretetért, amit kaptunk. Hatalmas meglepetés volt számunkra, hogy búcsúebédet szerveztek nekünk, ahol bárányt sütöttek nyárson, óriási élmény volt, nagyon meghatódtunk. Torda a második otthonunk lett.
