Beszélgetés Törteli Lászlóval
TL: 1956-ban születtem Temerinben, általános iskolába is itt jártam és azután kerültem Magyarkanizsára, a középiskolát már ott fejeztem be.
MB: Hogyan ismerkedett meg a színművészet világával?
TL: Temerinben jártam az elemibe, ahol akkor már működött a temerini amatőr színjátszás és mindig, amikor a színház előtt jártam, a színház nagy ablaküvegére ragasztott előadások képeit csodáltam. Nem telt el úgy nap, hogy ne álljak meg és ne figyeljem meg azokat az embereket, akik az éppen soron következő előadásban játszanak. Az érdekes öltözetük, a díszleteket, mind elkápráztattak, felnézve és őszintén szólva kicsit irigykedve is nézegettem a plakátokat. Gyermekfejjel el is képzeltem, hogy milyen jó is lehet a színészeknek, persze akkoriban, nyolcadikosként nem volt még bennem annyi bátorság, hogy egyszer bemenjek én is, és megnézzem személyesen, mi történik ott, az egész színházi világ, az ott tevékenykedő személyek olyan tiszteletet váltottak ki belőlem, már-már elérhetetlen nagyságok voltak az én szememben.
MB: Miért pont Magyarkanizsa? Hogyan függött össze az általános iskoláskori színház iránti csodálat a magyarkanizsai középiskolás évekkel?
TL: Kezdetben pont az elérhetetlenség miatt egy teljesen más vonalon indultam el. Magyarkanizsára azért kerültem, mert a szobafestő-mázoló szakmát ott tudtam elkezdeni. A középiskola 3 éves volt, így akadt időm megismerni, megtalálni Magyarkanizsán is a számomra érdekes dolgokat.
Ismét kirakatfürkészésbe kezdtem, mivel hallomásból tudtam, hogy ott is létezik és működik a helyi amatőr színház. A mesterem segítségével megismerkedhettem a színház akkori vezetőjével – Koncz Istvánnal. Nyitottságának köszönhetően közös megegyezés alapján ellátogathattam egyik este a társulathoz, akik a temerini nyelvjárásommal, humoros beilleszkedési stílusommal együtt azonnal befogadtak, azután már rendszeres látogatóvá váltam én is.
MB: Tehát a középiskolás éveit már aktívan végigkísérte a színházi élet. Milyennek írná le ezeket az időket?
TL: A nagy dolgokat apró lépésekkel lehet elérni az életben, ezért így kezdődött hát számomra is ez az időszak. A sors iróniája talán, hogy az addigi plakátfürkészés után az első felelős feladat, amelyet rám bíztak, az a plakátok kihordása volt. Lehetett akár függönyhúzás, akár egy-egy apró mondat, minden feladatot izgalommal és odaadással teljesítettem, talán azért is sikerült eljutni odáig, hogy úgy 1973-ban, kaptam egy ősbemutatós főszerepet, a vajdasági Kopeczky László Don Juan utolsó kalandjában, amely egyben az első főszerepem is volt a kanizsai amatőr színházban.
MB: Végül hogyan billent a két eltérő szakma közül a színészet oldalára a mérleg nyele?
TL: Úgy igazából a színművészeti főiskolára való felvételizés ötletét is Koncz István – Pityu bácsi ajánlotta, nekem nem lett volna annyi bátorságom még akkor sem ahhoz, hogy belekezdjek. Próbálkoztam Budapesten is és Újvidéken is az Akadémia nyitásának évében. Különböző okok miatt valamiért mégis úgy alakult, hogy az Újvidéki Művészeti Akadémia második generációjának számító csoportjába sikerült felvételt nyernem 1978-ban. A negyedik év végére mindössze 5-en végeztünk okleveles színművészként.
A tanulmányaim során különböző lehetőségek, ösztöndíjak álltak rendelkezésemre. Az Újvidéki Rádió saját színi társulatánál tevékenykedtem, részt vettem különböző rádiódrámákban, gyermekhangjátékokban, gyermekmeséket olvastam fel, szavaltam a „Lírai 10 percben” és 99-ig az Újvidéki Rádió hivatásos színésze voltam, több alkalommal vállaltam munkát időnként az Újvidéki Színháznál is. Eközben családot is alapítottam, házat is építettünk.
MB: Hogyan és mikor került vissza Temerinbe?
TL: Sosem volt kérdés számomra a hazatérés, ugyanis édesapám nyomán, aki Temerin főkertészeként tevékenykedett, számomra is ismert volt ez a foglalkozás. A rádiós munkaviszony megszűnése után, családi vállalkozásként dísznövénykertészetet hoztunk létre, és a feleségemmel együtt azóta is főállásban ezzel foglalkozunk.
MB: Milyen formában maradt meg manapság ez az életforma? Hogyan tudod kamatoztatni a tudásod?
TL: A temerini amatőr színi társulatnak azóta is besegítek, amikor szükség van rá. Számos előadást sikerült megrendezni, szavalókórust is szerveztünk, és ezen kívül 3 verses CD-m is megjelent.
Manapság a kertészet teljes körűen lefoglal, így nem nagyon jut időm vagy energiám másra. De azért néha-néha egy-egy szavalat erejéig, a felkéréseknek szívesen eleget teszek most is. A Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület legújabb csoportjánál, a Versszakkörnél is nagyon szívesen besegítek, amikor időm engedi. Az, hogy a kialakult nehezebb idők ellenére is sikerült még megvalósítanunk az első közös március 15-ei iskolai megemlékezésünket, amelyet már egy tömörített formában adhattunk elő a gyerekekkel, nagy büszkeséggel tölt el és a további folytatásra, reményre ad okot valamennyiünkben.
MB: Mit üzenne a mai fiatalságnak? Érdemes-e kiállni az álmainkért?
TL: Azt merem ajánlani és mondani minden nebulónak, hogy aki ezt a pályát választja, merjen álmodni, mert amit megálmodunk azt nagy akarattal, kitartással, hittel és szeretettel, meg is tudjuk csinálni. Viccesen azt szoktam mondani, hogy én csak azért nem voltam még a Holdon, mert eddig NEM akartam még ott lenni.
MB: Ha újrakezdhetne mindent, ugyanezt választaná?
TL: Rengeteg munkával és önfeláldozással járó dolog, az igaz. Úgy szoktam emlegetni, hogy a vízen a vadkacsa is szépen úszik, siklik, viszont azt nem látjuk, hogy a víz alatt a kacsa lába milyen gyorsan mozog, kapálózik, hogy a felszínen maradjon, előre haladjon. Ugyanígy nem láthatjuk azt sem, hogy a kimagasló eredmények a kemény munkának köszönhetőek.
Én viszont mindezek mellett is ugyanezt választanám, életem jó részét ez a pálya töltötte ki és nagyon jól éreztem magam benne.
