Zrínyi Oliver története
Az, hogy napjainkban is aktív, szervezetten működő, és kis létszáma ellenére jól látható közösséget alkotnak, önmagában is egy csodával ér fel. De vajon hogy viszonyulnak ehhez a közösség legfiatalabb tagjai? Mit jelent számukra magyarnak lenni? Milyen szálakkal kapcsolódnak származásukhoz? Egyikükkel, a szkopjei Zrínyi Olivérrel beszélgettem.
V.Á. : Először is, gratulálok, hogy sikerült felvenned a Zrínyi nevet, és már a macedóniai irataid szerint is Zrínyi vagy. Miért döntöttél úgy, hogy elhagyod a régi neved?
Z.O.: Azért döntöttem így, mert úgy gondolom, a Zrínyi egy jelentős név a magyar történelemben, és szégyen lenne, ha elveszne. A családom magyar ágán a dédnagymamám volt az utolsó ezen a néven, de mivel csak lányok voltak testvérek, már elég régen kihalt. Én szeretném feléleszteni és továbbadni ezt a nevet. Mivel anyukám megkapta a magyar állampolgárságot, és ő is felvette a Zrínyi nevet, nekem már nem is volt olyan nehéz dolgom a hivatalokban.
V.Á.: Bevezetésképp mondanál pár szót magadról?
Zrínyi Oliver vagyok. 22 éves vagyok. Szkopjéban élek. A Stipi Zeneakadémián vagyok végzős hallgató gitár szakon. Tanulmányaim mellett gitárt és zeneelméletet tanítok egy zeneiskolában, és játszom egy surf-rock zenekarban is (The Plaktons). Szabadidőmben magyarul tanulok, és a magyar tánchagyományokkal ismerkedem autodidakta módon. A múlt hónapban kaptam egy citerát, így azon is elkezdtem tanulni.
V.Á.: Mesélnél egy kicsit arról, hogy szereztél tudomást a magyar származásodról? Hogy kezelték ezt a családodban?
Z.O.: Hú, nagyon zavaros volt. Nem nagyon volt róla szó a családban. Apukám családja szerb, és sok ideig azt hittem, hogy anyukám ágáról pedig horvátok vagyunk, mert az egész család Horvátországban volt, és csak ezt hajtogatták, de rémlett, hogy a dédnagymamám folyékonyan beszélt magyarul is. Ő sajnos meghalt, amikor kb. 10 éves voltam, és ez a gyerekkori emlék elhomályosult. Aztán amikor 18 éves voltam, anyukám valahogy kapcsolatba került a Macedóniai Magyarok Teleház Szervezetével, talán egy irodalmi esten Paszkál Gilevszki egyik fordítása kapcsán. A lényeg, hogy attól a ponttól kezdve hallottam otthon, hogy nem horvátok, hanem magyarok vagyunk. Ez bennem nagy ellenérzéseket keltett, mert volt egy bizonyos régi konfliktus a családunkban anyukám ágával, és amúgy is megszoktam, hogy nem mindig mondták el nekem az igazat, ezért kezdetben nagyon szkeptikus voltam mindezzel kapcsolatban. Azonban ez idővel átalakult bennem. Láttam az anyakönyvi kivonatokat, amiket anyukám gyűjtött össze Verőcéről és Csokonyavisontáról a honosításhoz, és láttam rajtuk a Zrínyi és Vető neveket, akik a dédnagymamám szülei voltak. Végül anyukám megkapta az állampolgárságot is, így azt gondoltam, ha már az állam elismer minket, akkor tényleg van benne valami, és érdekelni kezdett az igazság. Sokat beszélgettem a nagymamámmal a felmenőkről, és a Zrínyi család szövevényes történetének is utánajártam. Csatlakoztam továbbá a Teleház programjaihoz, elkezdtem ismerkedni a nyelvvel, és alkalmam volt eljutni Magyarországra, a Rákóczi Szövetség Diaszpóra Programja által.
V.Á.: Milyenek voltak az első benyomásaid Magyarországról és a magyar nyelvről?
Z.O.: Fiatalként szinte semmit sem tudtam a magyarokról. Azt hittem a szláv nyelvek közé tartozik, és nem lesz különösen nehéz megtanulni. Aztán az első magyarórákon eléggé meglepődtem. Annyira furcsa és szokatlan volt, mintha valami földönkívüli nyelv lenne, és a nyelvtan! Teljesen megdöbbentett… Nem tudtam mire vállalkoztam. Idővel viszont sikerült fejlődni, de sajnos 4 év után is még elég kezdő vagyok… De megszerettem ezt a folyamatot és nem adom fel.
Először 2017-ben jártam Magyarországon egy egyhetes kiránduláson, majd ezt követően 2 nyári táborban a Rákóczi Szövetség szervezésében. Nagyon szeretem a történelmet, a várakat, és a középkort. Az első kiránduláson számos történelmi helyet néztünk meg, és sokat tanultam a magyar történelemről. A Tatai vár volt az egyik kedvencem. A befagyott Öreg-tó jegén is sétáltunk. Csodás látvány volt. Tetszett az Ópusztaszeri Emlékpark is a hatalmas Feszty-körképpel. Jártunk egy lovas tanyán is, ahol az ősmagyar nomád életmódot mutatták be szemléletesen. Budapest is gyönyörű város, nagyon beleszerettem. Nagyon színvonalas programokon vehettünk részt. Persze láttunk kevésbé szép részeket is, de ez hozzátartozik a valósághoz.
V.Á.: Hogy érezted magad a táborokban?
Először sporttáborban voltam. Nem vagyok egy sportrajongó, de összességében jól éreztem magam, és tetszettek az előadók, akik az élet különböző területeiről érkeztek. A táborok jó lehetőséget nyújtanak a nyelv gyakorlására és az ismerkedésre, barátkozásra. Hihetetlen, hogy összebarátkoztam argentin, a kanadai, amerikai, osztrák és svájci magyarokkal is. Ők többnyire jól beszélnek magyarul, de az angol természetesen nagy segítség volt. Néhányukkal mai napig tartom a kapcsolatot. És itt találkoztam először a magyar néptánccal és népzenével is, ami nagy hatást gyakorolt rám. A táboros moldvai táncházakat nagyon élveztem…
Részben ezért is választottam a következő évben a néptánctábort. Eredetileg a nyelvi tábort szerettem volna, de azt abban az évben gyerekeknek szervezték. Ahogy említettem, a sport nem a kedvenc tevékenységem, reméltem, hogy a tánctáborban nem kell annyit mozogni. Kettőt jobbra, kettőt balra és kész. Hát, eléggé melléfogtam. Állandóan izzadtunk. Rengeteget ugráltunk, gyakoroltunk. Mivel nem volt néptáncos múltam, nem nagyon tudtam mire számíthatok. Nagyon igénybe vett, de kiváló tanáraink voltak, sokat fejlődtem és idővel szereztem sikerélményeket. És ami a legfontosabb, kitárult előttem a magyar néptánc világa, amibe nagyon beleszerettem.
V.Á.: És azóta is aktívan gyakorolod…
Z.O.: Igen. Eléggé rákaptam. A táborban tanult szatmári és szilágysági táncok után az elmúlt hónapokban széki sűrű és ritka tempót tanultam, amiben Vázsonyi Ákos Petőfi ösztöndíjas is segítségemre volt. Március 15. alkalmából el is készítettünk egy kis műsort, amit sajnos a járvány miatt nem tudtunk előadni. Viszont részt vettem a #LegényesezzOtthon kihíváson. Tudom, hogy nagyon gazdag a magyar néptánc és népzenei hagyomány, ezért szeretném minél jobban felfedezni. Például nagy álmom, hogy megtanuljak kalotaszegi legényest táncolni, és jó lenne, ha eljuthatnék Erdélybe egy nyári néptánctáborba. Talán majd jövőre.
V.Á.: Úgy tudom a magyar zenét is megkedvelted. Mesélnél róla, milyen szinten foglalkozol a zenével?
Z.O.: Igen, az utóbbi 2 évben elég sok magyar zenét hallgattam a népzenétől a dzsesszen át a komoly zenéig. Persze már régebben is hallottam Lisztről és Bartókról a zenei tanulmányaim kapcsán. Kodályról először a Harmadik típusú találkozások c. filmben hallottam, majd később tanultam is a módszeréről, és akkor hallottam, hogy ő is magyar volt. Ez a 3 ember igen maradandót alkotott az egyetemes zenetörténetben. Méltán büszkék rájuk a magyarok. Sokat olvastam a Bartók műveiben fellelhető tengelyrendszerről, és művei közül egyet adaptáltam is gitárra. Ezt is a március 15-ei műsoron mutattam volna be. Szeretném még kiemelni a kissé elhanyagolt, de zseniális Ligeti Györgyöt is, akinek a műveit Stanley Kubrick filmjeiből ismerem.
Néha magyar népdalok gitárra átültetésével is próbálkozom. Az egyik kedvencem a Széna van az ólban. A széki népdalokat is nagyon megszerettem, és most, hogy a citerával is ismerkedem, sok alföldit is hallgatok. A citerázásban nagy inspiráció Lajkó Félix muzsikája. Mikor először hallottam tőle a Még azt mondják c. népdalt, kirázott a hideg. Habár én egy ideig még biztos nem tudok semmi hasonlót játszani, egyelőre megmaradok a kevésbé virtuóz dallamoknál. Nem biztos, hogy a citera lesz a kedvenc hangszerem, de el kell ismernem, hogy a magyar dallamok sokszor jobban hangzanak a citerán, mint gitárra átültetve. A gitáron elvesztik a népies jellegüket, és inkább olcsó pop-rockra hasonlítanak. Akkor már inkább játszom őket citerán.
A gitárosok közül viszont sokat hallgatom Szabó Gábort, aki szép karriert futott be Amerikában, de sok más könnyű (és nehezebb) zenét is hallgatok, mint az LGT, vagy épp a Depresszió. Amellett, hogy a zene az életem és a hivatásom, a magyar zenék is segítenek abban, hogy fejlesszem a nyelvtudásom és, hogy közelebb kerüljek a magyarsághoz.
V.Á.: Mit jelent számodra magyarnak lenni Macedóniában?
Z.O.: Számomra a magyarság egy majdnem elfeledett örökséget jelent, és nagyon örülök, hogy visszataláltam a gyökereimhez, mert sok nehezen leírható érzéssel lennék kevesebb, ha veszni hagytam volna. Minél többet tanulok a magyar nép történelméről, annál nagyobb büszkeséggel tölt el, hogy egy ennyit megélt, és túlélt nemzet része lehetek, amely több mint ezeréves története során átvészelte a törököket, a Habsburg uralmat, a két világháborút, Trianont és még a szovjeteket is és, hogy ennyi bukás után is újra tudták kezdeni, és ilyen kulturális értékeket felvonultatni. A táboros élmények, és a tánctanulás segítenek, hogy ledöntsem a saját határaimat, amely ugyan sok munkával és fájdalommal jár, de úgy érzem, afelé hajtanak, hogy jobb ember legyek.
V.Á.: Sok sikert és kitartást kívánok a továbbiakban is a zenéléshez, tanításhoz, a nyelvtanuláshoz, a néptánchoz, és sok szerencsét a záróvizsgádhoz! Remélem hamarosan ismét lehetőséged lesz Magyarországra látogatni, és még többet tanulnod, hogy kielégítsd ezt a hihetetlen tudásszomjat!
Z.O.: Én is remélem. Köszönöm a lehetőséget!
