Jelenleg megközelítőleg ötven gyermek él rendszeresen a lehetőséggel, és legalább ugyanannyian tették már próbára ügyességüket alkalomszerűen. De milyen tudásra is tesznek szert valójában azok a gyermekek, akik időt és energiát fektetnek az íjászatba?
Ez a sport nem egyszerűen arról szól, hogy adott egy eszköz, amellyel képesek célba lőni, hanem sokkal több annál. Fegyelemre és türelemre szoktat. A gyerekek megtanulnak összhangban és csapatban dolgozni, és rájönnek arra, hogy egy-egy („én jövök – nem, mert én jövök”) vitával csak önmaguktól veszik el az értékes időt. Fejlődik a mozgáskoordináció, hiszen a íjászat mozdulatsora összetett, és nagy koncentrációt igényel a kellő precizitás és pontosság eléréséhez. Rájönnek arra, hogyan zárják ki a környezet zavaró ingereit, hogy a célra koncentrálhassanak. Óvatossá és elővigyázatossá válnak, hiszen a legnagyobb körültekintéssel kialakított pálya közelében is megjelenhetnek emberek, akikre figyelni kell. Fontossá válik a segítségnyújtás, a csapat tagjainak kölcsönös támogatása a jobb teljesítmény érdekében.
Ezen ismeretek elsajátításának érdekében a gyakorlatok tematikusan épülnek egymásra, tekintettel az aktuális csoport összetételére, tudásszintjére. Ez azért is fontos, mert van olyan alkalom, amikor a legkisebbek, vagyis a hét évesek, és a legidősebbek, a tizenhat éves kamaszok kerülnek egymás mellé. A fő szempont azonban a párok/csoportok/sorok megalkotásánál nem az életkor, hanem az ügyesség – a hét éves lányokkal szemben nem egyszer maradtak már alul a csapat tizenéves fiú tagjai.
Reménykedem abban, hogy a most kialakult népszerűség továbbra is töretlen marad, és a későbbiekben további településekre eljutva is oktathatom az íjászatot.
