Csíkborzsovába gyűlt tíz népdalkör ezen a hétvégén
Messziről jött, hivatásszerűen és szabadidőmben sem a népzenével foglalkozó emberként nehéz szavakat találni arra, hogy valójában mit jelent, milyen ereje van, mennyire fontos és mekkora érték egy ilyen rendezvény az erdélyi magyar közösségek számára. „Kincseket találtam! Egy igazi kincsesbányába nyertem bebocsátást, ami a népdalok kimeríthetetlen tárháza!” – ezek voltak az első gondolataim.
Legalább olyan nehéz megválasztani, hogy miként írjak a népdalkaláka eseményekről, hiszen, ahogyan a népdal és a kaláka fogalma is, ezek látszólag kétféle irányba mutatnak. A kaláka hátterének ugyanis vannak vidám és nehéz mozgatói egyaránt, mindezekkel együtt, mindezek miatt képviseli igazi értékét és jelentőségét.
2024. november 23-án, egy kissé fagyos, télbe forduló szombat reggel felejthetetlen kalandra indultam egy kisebb csapat marosfelfalusival. Szokták mondani, hogy sok jó ember kis helyen is elfér – és így volt ez most is. Egy kisbuszban utazott velem együtt 11 fős felfalusi csapat, úton Csíkba, a népdalkalákára. Merthogy a kalandnak szerves része volt az utazás is, a szereplésnek pedig a felkészülés.
Az út igencsak hosszú volt Felfaluból (156 km, ami normál körülmények között bő két és fél órát jelent), és illett, hogy ne fázzunk az egyszerű és szűkös buszon, így csapatunk mindent megtett a test és lélek védelmének érdekében. Előkerült a kávé az ébredéshez, otthonról hozott sütemények, és természetesen egy kis üveg háziból is körbejárt. Felfaluban is esett a hó a megelőző napokban, de ahogy haladtunk Gyergyón át Csík felé, a hegyekbe érve, a táj egyre látványosabbá vált.
A gyönyörű hegyek és fenyőfák között, a havas tájat csodálhattuk végig az út során. Az úton persze többször elpróbáltuk a népdalcsokrot, amivel a felfalusiak készültek, saját repertoárjukból. Ez volt a második népdalkaláka, amin csapatunk részt vett – nem saját szervezésükben.
Csapatunk időben és gond nélkül megérkezett Csíkborzsovára, a Kultúrotthonhoz. A nagyteremben már ott volt szinte minden csoport, mikor beléptünk – mentségünkre szóljon, mi voltunk az egyik legmesszebbről érkező csapat. Elfoglaltuk helyünket a különböző népviseletbe öltözött csoportok között, a kijelölt sorokban.
Fél egykor megkezdődött a rendezvény, aminek bevezetőjeként a szervezők és politikai szereplők, köztük Csíkborzsova polgármestere is köszöntötte az egybegyűlteket. Nagyon sok és sokféle, szép, mély gondolattal írták körül és emelték ki a népdalkaláka szerepét, méltatva a Csíkborzsovaiak előkészítő munkáját, még a jelenleg tapasztalt nehéz időkben is.
„Nehogy azt hidd, hazafiságból kell szeretni ősi dalodat, amelytől annyira elidegenedtél. Szeretni kell önzésből, legszemélyesebb, egyéni boldogságért, életösztönből.” Hangzott el a rendezvény mottója mellett választott másik Kodály idézet is, melynek üzenete, hogy végeredményben saját magunkért kell énekelni, gyermekeinkért, unokáinkért.
A szervezők azt kívánták, azt kérték a résztvevő csoportoktól, hogy énekeljenek, bárhol, bármikor. Hogy adjuk tovább a dalokat a fiataloknak, hogy találkozhassunk minél többször, és biztassunk más közösségeket is, hogy kapcsolódjanak be a népdalkaláka mozgalomba.
Felléptek a Székelyföldi Énekiskola tanítványai, a Madéfalvi Dalkör, a csíkrákosi Sárosi Bálint Népdalkör, a nagykászonyi Őszirózsa Asszonykórus, a Csíkszenttamási Csonkatorony Népdalkör, a Mezőbergenyei Népdalkör, a Ditrói Férfi Dalkör, a Csíkmadarasi Hagyományőrző Csoport, a Csíborzsovai citerások és a Borzsovai Férfikórus is.
Csapatunk, a Felfalusi Népdalcsoport 6 felfalusi dallal állt színpadra nyolcadik fellépőként. Szívből, érzésből énekeltek, és a kezdéshez a hangvilla sem került elő. A fő hangadó, a csoport vezetője mentorom, Kovács János volt. Kísérőként videóra vettem a csapatot. A színpadhoz közel, a terem elején-közepén állva egyszerre volt hátborzongató és felemelő élmény hallgatni, ahogy a dalokat a színpadon álló tíz felfalusival együtt egy teremnyi ember énekli a hátam mögött és körülöttem ülve.
A zsűri végül nem egyesével értékelte a csapatokat, hanem összegyűjtötték a legfontosabb szakmai észrevételeket. Az intelmek és észrevételek között magunkra ismertünk mi is: „De” szavakkal ne töltsük fel az éneklést, mert az a népdaléneklés hanyatlását eredményezi. Úton haza is téma volt ez, emésztettük is a dolgot, és csapatunk végül egybehangzóan arra jutott a két és fél órás hazaúton, is szinte végig énekelve, hogy valójában az a fontos, hogy énekeljünk, és a dalokat tovább tudjuk adni.
Szép lenne így a zárszó, de azt még le kell írnom, hogy még a hosszú hazaút elején felmerült az élményekkel gazdagodott csapatban a gondolat, hogy de hát mit nem énekeltünk még eddig – beleértve a nagyteremben a négy órakor kezdődött, muzsikaszóval kísért, bőséges és ünnepi ebéd közbeni közös énekléseket is. Lényegében végig kitartottak az úton a történetek és kíséretükben a felfalusi népdalok, nóták, hangulattól függően azok is, amiknek van valami rejtett, pajkosabb üzenete is.
Fáradtan és mosollyal az arcomon hallgattam végig ezeket a dalokat, miközben próbáltam megérteni, felfogni, mekkora rejtett kincseket őriznek a felfalusiak, akiknél most vendégeskedem, és milyen gazdag is a repertoárjuk (noha van olyan, hogy egy-egy dalt csak egy-egy bizonyos ember ismer).
Ezért mennyire fontos, hogy ez a közösség is, és tágabb értelemben a többi csoport is, az egész erdélyi magyarság gondozza ezeket a népdalkincseket, hogy azok továbbra is megmaradhassanak és másokkal is megismertethessék, a felnövekvő generációknak pedig továbbadhassák. Mert ez a lényege. Ezt képviseli, ez a szerepe a népdal és a kaláka fogalmából megszületett népdalkalákának.
