Magyar Kultúra Napja, fotókiállítás
Petőfi Sándor, 1823. január 1-jén, 200 esztendeje született Kiskőrösön. A „márciusi ifjak” egyik emblematikus személyiségeként részt vett az 1848. március 15-i forradalomban, amelynek a szimbólumává vált. Március 13-án megírta a Nemzeti dalt, március 14-én összeállították a 12 pontot. A 26 éves költő ezután a szabadságharc, a függetlenségi háború véres küzdelmeiben is részt vállalt. 1849. július 31-én esett el a segesvári csatát követő menekülés közben Fehéregyháza közelében. A Brassó és Segesvár közötti főútvonalon, Héjjasfalvát elhagyva, Fehéregyháza és Segesvár felé haladva, közvetlenül a főút mellett álljunk meg az Ispánkútnál, és tegyük tiszteletünket az itt felállított Petőfi-emlékműnél, a költő elestének feltételezett helyén.
A korabeli források és visszaemlékezések tükrében így rekonstruálom a történteket – aki vizuális típus, akár úgy is elképzelheti, mint egy filmjelenetet: 1849. július 31-én, délután öt óra körül, Petőfi a Segesvár szomszédságában lévő fehéregyházai Sárpatak hídjáról nézi, ahogy kétszáz fiatal székely honvéd nyolcszáz kozákkal verekszik. Lóhátról egy lengyel katonaorvos, aki Bem utasítására tartózkodott Petőfi közelében, többször próbálva túlüvölteni a csatazajt, szólt, hogy fusson. Petőfi percekig tétovázott, s már lova nem lévén, futva elindult Héjjasfalva irányába. Közben a kozákok áttörték az őket makacsul feltartóztató fiatal székely katonák vonalát, s a menekülő Petőfit elérve, egyikük a szíve fölött, a bal mellkasán át lándzsájával keresztülszúrta, hogy a lándzsa hegye és a lendület ereje kifordította a lapockáját. Két óra hosszáig haldoklott, mikor hét óra után a Küküllő felé vágtató üldözők újabb hulláma érte el. Akkor az egyik ló balmelső patája vágtatás közben megrúgta a hason fekvő Petőfit, tovább roncsolva a sebet. Pár perc múlva meghalt. Sírhelye ismeretlen.
A közvélemény a segesvári csatát tartja az erdélyi hadjárat döntő ütközetének, noha arra valójában csak 1849. augusztus 6-án, a Nagyszeben melletti Nagycsűrnél került sor. Ezzel együtt, katonai értelemben nem, de lélektani értelemben mégis ez volt az erdélyi hadjárat legjelentősebb összecsapása. Az is köztudott, hogy összességében majdnem háromszoros túlerővel szemben vállalt csatát Bem tábornok, miközben rendelkezésre álló katonáinak kétharmada újonc volt, és a várt erősítés sem érkezett meg. Ezt a csatateret, akárcsak a muhit vagy a mohácsit, egy ország és egy nemzet szempontjából sorsfordítónak tartott ütközet alakította kulturális tájjá, ennek nyomán foglalta el a helyét a közösségi emlékezetben.
Természetesen, ez itt Erdélyben, Erdélynek ebben a régiójában még hangsúlyosabb. Akik például a fehéregyházi Petőfi Múzeumhoz látogatnak, ne feledkezzenek meg arról sem, hogy egy honvéd tömegsíron sétálnak. Körülbelül 300-400 elesett magyar honvéd földi maradványai lehetnek a múzeum kert területén, másfél, egy vagy fél méter mélyen. Ez akkor nem volt lakott terület, Fehéregyháza a főút másik oldalán lévő községrészt jelentette a 19. század közepén, még a Haller kastély is állt, a korabeli metszeteken, képeken látható.
Petőfi valószínűleg egy másik tömegsírba került, ami azoknál a telekrészeknél van, Segesvár felől haladva, ahol a főút az Ispánkút előtt kettős kanyart vesz. Ha középiskolás diákokkal látogatunk ide, tanárként, nevelőként, felnőtt kísérőként, adjuk meg az alaphangulatot azzal a tényközléssel, hogy itt nagyon sok velük egyidős, kamaszkorú fiatal honvéd nyugszik, tizenévesek, akik bátran állták a cári dzsidások rohamait, a tüzérek pokoli ágyútüzét. Halálig harcoltak. Aki ismeri a csata menetét, tudja, aki nem, nézzen utána, hogyan bontakozott ki lépésről-lépésre az ellenséges fölény, és miért bomlott fel a magyar csapatok harcrendje. Nem a bátorságukon múlott.
2022. szeptember 1. és 2023. december 31. közötti időszakban, amelyet Petőfi Emlékévnek nyilvánított a Magyar Országgyűlés, sok helyen tartanak megemlékezéseket az anyaországban, külhonban és diaszpórában egyaránt, szerte a Kárpát-medencében és a világban, Kanadától Új-Zélandig. Rövid élete alatt közel ezer verset írt, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra, ezekből válogatott és állított össze egy előadást „Az én Petőfim” címmel a Grimasz diákszínjátszó csoport Bálint Ferenc irányításával.
A diákok verses előadása után megnyitottuk a Magyar Fotóművészek Világszövetsége által szervezett XXII. Nemzetközi-Magyar Fotószalon képeiből válogatott kiállítást. A kiállítás öt kategóriában volt meghirdetve, ezek között az egyik kategória: Petőfi Sándor (születésének 200. évfordulója) – élete, költészete, illetve a kapcsolódó események; a másik: Mit jelent magyarnak lenni? (magyar identitás, anyanyelv, nemzeti kultúra, közös gyökerek, etc.) – az utóbbival a Magyar Kultúra Napjára emlékeztetünk. A kiállítást Magdó István fotóművész, a Magyar Fotóművészek Világszövetség erdélyi alelnöke mutatta be.
A Magyar Kultúra Napja számomra egyben a honvágy napja is. Onnan származom, a felmenőim ott, Szatmárcsekén, ahol Kölcsey, és a szomszédos Tiszakóródon, Kölcsében, Tiszacsécsén (ahol Móricz Zsigmond született), és Kömörőben vannak eltemetve. Az egyik képen a szatmárcsekei kopjafejfás temető látható, szent hely. Hagyományos, filmes fényképezőgéppel (egy nyolcvanas években gyártott Minolta X-500-assal), Kodak Gold 200-as filmre fotóztam, 2020 tavaszán.
Egyik korai irodalmi munkámból idéznék, honvágy ellen, s hogy szokjam Brassót, ezt a mesterségesen felduzzasztott, telített várost: A csekei kopjafák tövénél – Tizenkettő-tizenhárom éves korban jött el a konfirmáció ideje. A fiúk sötét öltönyben, sötét nyakkendőben, fehér ingben, a lányok fehér, egyrészes ruhában, fehér harisnyában, és fehér szandálban voltak. A fehér a tisztaság, a szüzesség jelképe volt. Irén nagynéném halála előtt már évekkel megvarratta a ruhát, amiben temettük. Meghagyta, abban a szép, fehér ruhában temessük el. Így is történt.
Ha volt egy könyvvásár a faluban, mindig azokat a könyveket kereste, ahol Krisztus arcát láthatja. Amikor összeszedtük a holmiját, Krisztus arcok néztek rám a képeslapokról, a brosúrákról, a borítókról, a festmény reprodukciókról, a fénymásolatokról, hol szelíden, hol elmerengőn, hol szenvedőn, hol szigorúan, hol szomorúan. Magam elé idéztem a mi Urunk, Jézus Krisztus letartóztatását a Gecsemáné kertben. A tanítványok alszanak, míg ő az Atyához fohászkodik.
Nagymamám azt mondta, annak a színésznek szent tekintete van, aki Zeffirelli filmjében játszotta Jézust, míg engem jobban megérintett a musical, a ’73-ban készült Webber-féle Jézus Krisztus Szupersztár. Később, az egyetemi évek alatt, mikor már megtanultam angolul, megértettem a szövegét, és egész testemben-lelkemben borzongtam annál a résznél, amikor Jézus kéri az Atyát, hogy láthassa, hogyan fog meghalni.
Évszázadokkal ezelőtt festett mesterművek részletei villannak fel, megrettentő vízióként ábrázolva a kereszthalált. A konfirmáció kérdezz-felelek katekizmusa nem tudta velem megértetni ennek a súlyos áldozathozatalnak a misztériumát, kiskamaszként még nem voltam arra kész, hogy átérezzem. Csak huszonéves koromban értem meg arra, hogy megértsem a kereszthalál jelentését. Amikor ezt a részt nézem és hallom, mindannyiszor mélyről jövő, egész lényemet átjáró borzongást érzek. ABFRA („a boldog feltámadás reménye alatt” – a szerk.). Amikor félek a haláltól, megvigasztalódom, mert Krisztusban találkozunk. ABFRA.
Tiszakóródról jövet, elkanyarodom Szatmárcseke irányába, és bemegyek a református temetőbe egy rövid sétára. A néphit és a kereszténység találkozása ez a temető. A kopjafák csónak alakúak. Ezek a csónakok, akár a görög mitológiában, átviszik a lelkeket a túloldalra. Hogy van-e révész, s kér-e pénzt, nem tudom, erről nem tudok kit megkérdezni, de úgy hiszem, nincs. Hantolás előtt nem raknak pénzérméket a szemgödrökre, mint az ókori görögök tették. Mindenki maga evez át a saját csónakján a túloldalra. Úgy képzelem, az a folyó nagyon széles, s lassú folyású, ködös, de a túlpartja ragyogó, akár a mennyek kapuja. (Megjegyzés: Ezeket a szatmári falvakat a Felső-Tisza, a Túr, és azok holtágai övezik.)
