Hónapok óta susmorognak...
Mi még emlékszünk, mikor advent táján az utcára léptünk… Szemünk lehunytuk, hunyorítottunk. Pupillazsugorító, rendkívül magas albedójú anyag…. Körülvett minket, szemünkben visszacsillogott… Fehér. A fehér uralta a teret, a fákat, bokrokat, a növényeket. Minket. Ez a tiszta, békés… Érintetlenségében csábító… Fehér. Csak rá tudtunk gondolni. Kint akartunk lenni… A szabadban. Szabadon. Érinteni, gyúrni, építeni, dobni… Játszani.
Már nem csábít. Nincs. Helyette vörös, zöld, kékes fény és meleg fény és beltér van. Van sokféle árnyalat, sokféle szín… Sokféle… Tánc és zene és történet. Mindenféle… Sokadalom. Ez itt nagy dolog. Hónapok óta susmorognak róla, mégis titokszagú. Mindenki benne volt, mindenki készült hetek óta. A legkisebbek, az előkészítősök és az elemisek félretéve a betűket, számokat, próbáltak… Énekeltek. Minden nap.
December 17-én, a Téglás Líceum Karácsonyi Sokadalmának kezdetén… Egymás mellett, mögött felsorakozva, egyszerre, szépen, hangosan és kánonban: a Pimpimpáré gyerekkórus, Lengyel Izabella tanítónő vezetésével megalapozta a hangulatot. Utána jött egy grincs. Nálunk nincs. Talán az amerikai filmekből került ide. A Hauer Erich Diáktanács darabjában csínykedett. Később újra feltűnt, a 9. osztályban ő volt az, aki Mikulásnét elrabolta… és hogy még egy utolsót rosszalkodjon… Bia fejéről a plüss-rénszarvasfüleket letépte. Akkor, ott, abban a pillanatban, a leányka sírva fakadt… Akkor, ott, abban a pillanatban… Előfordul. A rendező nem így tervezte… Mégis… megmutatkozott ennek az egész Sokadalomnak a lényege. Három sorral odébb… Egy nagyobbacska, de még mindig kicsi lány… Saját ragyogó fejdíszét előrenyújtotta, gondolkodás nélkül… Odaadta. Hisz erről kellene szóljon nem? Figyelni, észrevenni, érzékennyé válni. Adni. Annak, akinek nincs.
A 10. osztályosok meséjüket erről írták. Maguk írták, gyermeki bölcsességgel, őszintén, hitelesen a mai korról, világunkról, 4 merőben eltérő családról. A figyelmességről, egy kedves gesztusról, mely olykor onnan érkezik, ahonnan legkevésbé várjuk… De néha... Soha. Néha… nem érkezik meg. Néha, ha érkezne is, túl késő már. Mert nem figyeltünk. Nem figyeltünk akkor, időben… Nem figyeltünk egymásra, a nagyokra, a kicsikre, a legkisebbre, a legárvábbra. Nem figyeltünk a kis gyufaárus lányra. A Sunny Aerobic csapata csodaszép táncával, megmutatta nekünk, mi lett a kis gyufaárus lánnyal, akin átnéztünk, akit ellöktünk. Akit ellöktünk magunktól, el a világtól. Andersen könnycsatornákat borzoló meséje megfért a vidám, komikus történetek közt. Az egész est erről szólt. Úgy zajlott, mint az élet. Egyszer derű, kacagás… máskor ború… Hébe-hóba magvas gondolatok… Széjjelhasító, fellegekbe emelő érzések.. és rengeteg várakozás… Várakozás a hetedikesekkel a töltött káposztára, egy kupica igazi székely pálinkára és egy jó kis csárdásjárásra.
Vágyakozás… Vágyakozás valakire, valakire, aki ott van velünk, valakire, akiről gondoskodhatunk, akit szerethetünk. Vágyakozás valakire, vagy valamire... Egy kis jószágra. Akit a véletlen épp akkor terelt felénk, mikor… Sötét volt és hideg… És mi kellettünk neki, és ő kellett… a kis Bundás, aki karácsony éjjelén csempészett örömöt a kis lakásba. A kis lakásba, ahol az emberlakóknak is alig jut élelem. De az ötödikesek, tudták, nem tarthatják meg… Megtanulták, megtanították, belül, a szív akkor is lehet meleg, ha kint minden száraz, sivár és hideg. A 6. osztály heves és vad… De a Sokadalom estéjén, mikor rájuk került a sor, bizonyították, ha kell, összefognak, figyelnek, összpontosítanak. Fényfüzérruhát öltöttek, táncoltak, énekeltek, furulyáztak, gitároztak… Akkor, ott nyoma sem volt zabolázatlanságuknak.
Mielőtt a színpadról levonultak, Varga Miklós Dsida Jenő versét (Egyszerű vers a kegyelemről) elszavalta nekünk. Így, akik az Adventi koszorúról lemaradtak, kaptak egy kis darabot... Miklóstól és Dulinszky Saroltától, aki méltán érdemelte ki a líceumosok közt az első helyet. Ismét elmondta választott versét a közönségnek: Bodás János: KI VAN JELÖLVE A HELYED! Az est vége felé közeledve sok mindent befogadtunk, magunkévá tettünk, kikacagtunk, megsirattunk, mély fiókba rejtettünk… De akadt még tanulság… A nyolcadikosok és a tizenegyedikesek bizonyították: egységben az erő. Rávilágítottak, mindenki hasznos tagja a társadalomnak, akkor is, ha sután csomagol ajándékot, akkor is, ha néma vagy ha kapkod, vagy, ha mindig késik, elkószál vagy folyton bajba keveredik… A Sokadalom-vásárba vezető ajtó lassan kinyílt... De még… Gyönyörű ének... Így sohasem hallott ajándék… a frissen alakult KURDICS-ifjúság Zenekartól… és egy régi dal, énekszó, Sokadalom záró sokadalmi hagyomány a Téglás Gábor Elméleti Líceum tanári karától.
