Az 1848/49-es szabadságharcra emlékezett Ürményháza magyarsága
A dzsidás kapitány, aki a környéken szenvedett hősi halált volt az első tisztünk, aki Magyarország ügyéért a csatatéren esett el. Az emlékezés virágait a nyolcadik osztályos diákok helyezték el, aki idén búcsúznak falujuk általános iskolájától.
Az iskola tanulói az ünnepi műsorban is jelentős szerepet vállaltak. Petőfi Sándor, és Tompa Mihály azon költeményeit adták elő, melyekkel előző héten, a Muzslán megrendezett Petőfi a szívünkben elnevezésű szavalóversenyen is nagy sikerrel szerepeltek. Az asszonykórus 48-as katonadalokat énekelt, és a kórus egyik tagja Wass Albert: Emlékezés egy régi márciusra című versét szavalta. Köszöntő beszéd ezúttal nem hangzott el, helyette olyan történelmi előadást hallhatott a termet ezúttal is megtöltő ünneplő közönség, amiből megtudhatta, miként is teltek ezen a tájon, a falujukban a szabadságharc napjai, milyen jelentősebb vagy érdekesebb események zajlottak.
Anélkül, hogy a részletekbe belemerülnénk, szót kell ejtenünk Ürményháza legfontosabb relikviájáról, első harangjáról, mert története szorosan összefügg a 48-as szabadságharccal. Hadizsákmány lett belőle ekkor, és majd hetven esztendőnek kellett eltelnie, hogy hazatérhessen falujába. A kalandos sorsú kisharang hűsége mai napig jelképértékű az ürményháziak számára. Története a táj szülöttjét, korának neves íróját, Herczeg Ferencet is arra késztette, hogy tollat ragadjon. Az ürményházai harang című írás részletében nagyvonalakban képet kapunk a falut érintő, akkoriban lezajlott eseményekről is.
„Ürményháza egy torontáli magyar község, amely odalenn, a régi határőrvidék tövében, árva kis szigetként van a sváb, oláh és szerb falvak közé cseppentve. 1844-ben már annyira megtollasodott a falu, hogy szép harangot öntetett a temploma számára. A harangra domború betűkkel ráöntötték a falu nevét és az évszámot is. És az ürményházai emberek megnövekedett önérzettel hallgatták, mint szálldos az ő harangjuk érces szava az azonos égboltozat alatt szélesen elterülő bánsági rónán. 1848-ban lármaharang lett a béke hirdetőjéből. A szilaj, vért forraló kondulások talpra ugrasztották az ürményházai magyarokat és kezükbe adták a kaszát. Meg kellett védeni a falut a Dunán által jött szerbek, vagy mint akkor mondták: szerviánusok ellen. A szentmihályi vitéz oláhokkal és a zichyfalvi svábokkal szövetkezve, az ürményházai kaszások derekasan védekeztek, sőt egy ízben győzedelmes rohamot is intéztek az alibunári szerviánus tábor ellen. Egy nap azonban mégis csak leteperték őket. Az embereket legyilkolták, a barmokat elhajtották, a szép falut fölégették a rácok. A harangot pedig kocsira rakták és elvitték. Egy szerbiai városka tornyába került. A harang ott is híven és értelmetlenül teljesítette tisztjét. Érces szava, mely addig a magyar rónaság fölött szálldosott, most szerb hegyek visszhangját költögette.[…] 1915 késő őszén megint vészharanggá lett. Rémült gingalangját azonban elnyomta és túldörögte ellenséges óriáságyuk eget-földet remegtető szava. Osztrák és magyar katonák megtalálták a szerb templom tornyában a bujdosó magyar harangot és a cs. és kir. kommandó elrendelte, hogy vissza kell vinni, haza Ürményházára.”
Bár a magyarság 1849 tavaszán katonai győzelmet aratott a Habsburg felett, csapataikat az országhatárig zavarta, de a küzdelem az orosz beavatkozás miatt végül mégis vereséggel zárult. Ennek ellenére soha nem feledhetjük őseink cselekedeteit és azokat az éveket, melyek történelemkönyveink legdicsőségesebb lapjaira kívánkoznak. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc ugyanis magyar történelmük egyik legfontosabb eseménysorozata volt, hiszen ekkor mutatkozott meg először igazán és egységesen népünk összetartó ereje, nemzettudata és szabadságszeretete.
Felhasznált irodalom:
Herczeg Ferenc: Az ürményházai harang. Magyar Figyelő 1916.VI. évfolyam I. kötet, 458-459.
