A szórvány napja Ürményházán

/ Kürtössy Péter /

Zsúfolásig megtelt a helyi közösség tanácsterme Ürményházán, ahol első alkalommal rendezték meg a magyar szórvány napját. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével a vajdasági magyar politika és kulturális élet több prominens képviselője.

Az ürményháziak meghívásának eleget téve, számos környékbeli település is együtt ünnepelt a helyiekkel, képviseltette magát Versec, Nezsény, Fejértelep, Pancsova és Székelykeve is.

Szórványon az olyan helyben kisebbséggé vált, összefüggő területi kapcsolattal nem rendelkező, őshonosnak tekinthető lakosságot értjük, amely idegen nyelvi környezetben él a Kárpát-medencében, és a beolvadás következtében fokozatosan veszít tömbszerűségéből. Nem kicsi számról beszélünk: a trianoni békediktátum álalt elszakított, új országokba kényszerített magyarság közel fele szórványban él.

A szórványban élő magyar kisebbség a többségi nemzetekhez képest hátrányos nyelvi, oktatási helyzetben van, ki van téve az asszimilációnak és az elvándorlásnak. A népességfogyás legnagyobb arányban éppen itt mutatkozik meg. A magyar Országgyűlés ezért 2015-ben – Böjte Csaba erdélyi ferences szerzetes kezdeményezésére – a határon túli magyarság iránt viselt, az alaptörvényben rögzített felelősségnek tudatában november 15-ét, Bethlen Gábor (1580–1629) erdélyi fejedelem születésének napját a magyar szórvány napjává nyilvánította. A Magyar Nemzeti Tanács, nem sokkal a rendelet kihirdetése után, beemelte ezt a dátumot a vajdasági magyarság jeles napjai sorába.

Mi más kerülhetne ezen a napon fókuszba, mint a megmaradás. A szórványok fennmaradása, vagyis az asszimiláció folyamatának lassítása csak az anyanyelvi oktatás, a közösségteremtés és a hitépítés erősítésével lehetséges. Ürményháza ebből a szempontból még szerencsés helyzetben van: működik magyar nyelvű óvodája, itt, a Dél-Bánságban egyedüliként 8 osztályos iskolája, és magyar nyelven hallgathatja Isten igéjét.

Tény, a helyzet nem könnyű, de a helytörténeti munkákat böngészve kiderül, hogy bizony régen sem volt az. Az ország minden tájáról idesereglett ősöknek szó szerint a semmiből kellett új életet és közösséget teremteniük. Alighogy megtelepedtek, menekülniük kellett, az 1848-as szabadságharc viharai porrá égették a falut és templomát. Aztán jöttek sorra az elemi csapások: vihar, aszály, árvíz, jégkár, özönvízszerű eső pusztította rendre a falut, gazdasági válságok sora követte egymást. Trianon után új állam kereteibe kellett betagozódni és ellenállni az elnyomó hatalom törekvéseivel szemben. Mégis mindig megmaradtak, élő falut és virágzó közösséget hagytak örökül.

Ma az elvándorlás és a beolvadás fenyegeti leginkább a közösséget. Rögvest felmerül a kérdés, lehet-e ez ellen ma valamit tenni? Ha már a szórvány napját Bethlen Gábor fejedelem születésnapján üljük, álljon tőle itt egy gondolat: „Nem mindig lehet megtenni, amit kell, de mindig meg kell tenni, amit lehet.” Kétszáznál több esztendeje itt megtelepült elődök nemcsak a felépített falut és a földet hagyták örökül, hanem szokásait, hagyományait, fogadott ünnepeit és buzgó katolikus hitét is. Mindezt megőrizni jog és kötelesség! Jog van hozzá, emberi és isteni törvények szerint egyaránt. Közismert, akkor érzi jól magát az ember, ha saját kultúrájában élhet. A testi és lelki egészség érdekében kötelesség hát kultúránkat és anyanyelvünket tovább élni és éltetni. És a temetőben nyugvó ősök emlékéért is. Hiszen mindezeket azért hagyományozták az utódokra, hogy azt ők is továbbadhassák.

Ezek szellemében emlékezett méltó módon Ürményháza. Az ürményházi asszonykórus, a Vajdasági Magyar Pedagógusok Egyesülete keretén belül működő anyanyelvápolók és a verseci Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület tagjai énekszóval, Pintér Amelita, a helyi általános iskola diákja, és az őt felkészítő tanárként is résztvevő Soós Valéria egy-egy verssel emelte a műsor fényét. Az ünnepi beszédet Kürtössy Péter, Petőfi-ösztöndíjas mondta el.