Magyarnak lenni - hazatérve
Este hat órakor gyűlt össze a könyvbemutató alkalmából a Küttel Klubban néhány temesvári érdeklődő és a meghívottak. Gyuricza Péter röviden beszélt a kötet és a cím megszületésének történetéről, majd az élettörténetekről, személyes élményekről hallhattunk.
Először Diego-Fedor Alice mesélte el történetét, hogyan disszidáltak szülei 1949-ben Venezuelába, amikor ő másfél éves volt, és hogyan tudott ő csak hét évesen utánuk menni, hogy a család együtt lehessen. Emlékeiben szép volt itthon lenni, szerető nagyszüleivel. Meghatározó volt a későbbi hazatérés örömében a gyermekkori itthon töltött néhány év, és a későbbi hazalátogatások, hiszen tizenévesen hazatérve, nagyszülei mellett megtalálta játszópajtásait is, ami az akkori sötét és szegényes Magyarországon is otthonos fényességet adott. Gyermekkorában és fiatalon nem gondolta volna, hogy ugyanolyan okokból kell majd neki és gyermekeinek is disszidálnia Venezuelából, mint az ő szüleinek annak idején Magyarországról. Bárhová mehetett volna, de úgy érezte, Magyarországra kell jönnie, és így is lett. A venezuelai helyzet azóta sem javult, az ottani magyarok közül sokan visszidálnak ma is Magyarországra. Mivel az ottani magyar közösség nagyon élő volt, ezért a kapcsolatot most is tartják és igyekeznek a közösséget és a venezuelai életük megszokott kulturális elemeit is megőrizni a magyar közegben.
Másodjára Szőczi Árpád történetét hallhattuk, hogyan találta meg magyar identitását tizenkilenc évesen, amikor Debrecenbe ment két és fél hónapra. Édesapja a világháború végén, kalandos módon Kanadába disszidált, Szőczi Árpád ott nevelkedett kevés magyar kapcsolattal, és szeretett volna magyarul tanulni. Debrecenben az emberek és a kultúra megismerésével felismerte, hogy ez hiányzott az identitásából. Magyarságát büszkén vállalja, de hálás a kanadai lehetőségeknek, hogy ott nevelkedhetett fel.
Harmadjára Tőkés István rövid élettörténetét hallhattuk, aki huszonöt évesen, a fiatalság merészségével indult szerencsét próbálni, itthagyva családját, szüleit, és Kanadába került, de onnan is kapcsolódott az 1989-es temesvári eseményekhez. Amelyet aztán Szőczi Árpád filmes és könyv formátumban is feldolgozott, mások megkérdezésével is. Tőkés István, aki Tőkés László bátyja, történetét a készülő harmadik Visszidensek kötetben lehet majd olvasni. Az ő élettapasztalataiban nagy szerepe volt a magyar néptáncnak, az azon keresztüli barátságoknak is. Ő és Diego-Fedor Alice is említette, hogy tanulták meg a magyar néptáncot tájegységenként, és milyen elérhetetlen volt Felvidék vagy Erdély Venezuelából akár Floridához, vagy Honoluluhoz képest, és mekkora élmény volt, mikor sikerült először Erdélybe eljutni.
A rövid élettörténeteket Gyuricza Péter és a közönség kérdései követték. A megszólalók és a közönség a kettős identitás kérdését is fölvetették, egyöntetűen úgy gondolták a jelenlevők, hogy kettős identitás nincs, de két kultúrához nagyon szoros kötődés van, mégis az egyéneknek tudniuk kell, hogy ők kicsodák, még ha ennek a felismerésnek az ideje a személyes élettörténetekben úgy tűnik, különböző időben érkezik el az egyén életében.
Az előadók azt is egységesen hangoztatták, hogy az ő magyar identitásuk, gondolkodásuk sokkal közelebb áll a határon túli magyarságéhoz, mint az anyaországhoz, noha erősen kötődnek ahhoz, és Magyarországot ma az egyik legjobb életminőséget biztosító országnak tartják. Fölmerült egy negyedik kötetet sugalló kérdés is - milyen lehet azoknak az élettörténete, mit mesélhetnek magyarságuk megéléséről azok, akik ide, a tömb vagy szórványmagyarságba visszidálnak? Noha természetszerű, hogy a szórványból az elvándorlásnak van növekvő tendenciája, vannak példák arra is, hogy nyugatról vagy Magyarországról mégis hazatérnek.
A személyes találkozás és beszélgetés, maga a kötet nagyon sok kérdést és új meglátást ad ahhoz, hogy mi magyarok magunkat kicsit távolabbról lássunk, és észrevegyük azt, hogy van valami, ami Venezuelától Kanadán át, Magyarországon keresztül Temesvárig és még tovább, összeköt bennünket. Mert a magyarságnak mindannyian részei vagyunk, de ezt csak akkor élhetjük meg, ha ismerjük egymást, őrizzük saját kulturális értékeinket, vannak kapcsolatok a Kárpát-medencei, az anyaországi és a világban szerteszét élő magyarok között. Mert a magyarság magyarokból áll, és a Visszidensek kötetek jól bemutatják, milyen egyedi minden élettörténet még a hasonló életutak esetében is, milyen generációkon átívelő munka és folyamat az egyes egyének identitásának kialakulása.
