Több száz magyar védte otthonát az 1991-es ostrom alatt
Úgy mesélem el a történteket, ahogy az eseményeket átélő és túlélő magyaroktól hallottam – nem az írott történelemre alapozok, mert ez a történet még nincs megírva a könyvekben, és még jelenleg is zajlik a feldolgozása. Azért, hogy megértsem mi s hogyan történt, november hónapban sokszor beszélgettem ezekről az eseményekről a magyar közösség tagjaival.
Minden borzalom, az európai etnikai tisztogatás egyik jelenkori epizódja ’91 tavaszán kezdődött, azzal, hogy a város közelében, Borovo szélén május 2-án kegyetlenül megcsonkítottak és meggyilkoltak 12 rendőrt a szerbek. A nyári hónapok során már lehetett arról hallani, hogy el kell hagyni a várost, és a szerbek el akarnak foglalni mindent, de sokan nem vették komolyan. Augusztus végén már elkezdődtek a kitelepítések, ekkor még a horvát hadsereg szólította fel békésen a lakosságot otthonaik elhagyására az éppen kirobbanó háború előtt. Aki hallgatott erre, az értékeit összepakolva rokonokhoz, a közeli falvakba vagy a magyar határon túlra menekült. Augusztus 24-én kezdődött a város legnagyobb ostroma, a szerb csapatok mellett a jugoszláv néphadsereg is támadott, azonban még ekkor is nagy számú polgári lakosság tartózkodott otthonaikban. Egy idős magyar néni aznap még a Velepromet gyár konyháján dolgozott, délután szeretett volna hazamenni. Akkor már hullottak a bombák, gránátok az utcákon. Valahogyan el tudott jutni egyik kolléganője házához, ahol a pincében vészelték át az éjszakát. Megállás nélkül ropogtak a fenyverek, teljes sötétség volt a városban, csak a robbanóanyagok fénye látszott. Üresség, bombázták és gyújtogatták a házakat, ölték a fel-feltűnő horvát katonákat, civileket. A városban folyó Duna választja el Horvátországot Szerbiától, az ellenség a túloldalrál is ágyukkal lőtte a várost. A néni másnap tudott csak hazajutni a saját házába, aminek ekkora már belőtték az egyik falát. A családja lemenekült a ház alatti pincébe, és ott is töltötte azt a majdnem három hónapot, augusztus végétől november 18-ig, amíg a város ostroma zajlott, és a szerb csapatok teljes megszállásával végződött.
Egyik másik asszony, akinek a férje hivatalnok volt, arról beszélt, hogy a férjét elvitték, és a Harasztiban élő szülei is eltűntek. Ő pedig több száz másik nővel együtt az ostrom alatt áristonban (börtönben) volt. A férjét megölték, a háborúban elesett legkevesebb 50 magyar közt volt, a szüleiről hat évig semmit sem tudott.
A szakácsasszonyék tehát a pincében rendezték be az életüket. Kis családi házuk volt, kerttel, ahogy az utcában mindenkinek. A szomszédok is a pincékben voltak, fényes nappal – később, amikor már ki tudták számítani, hogy most éppen melyik városrészt lövik – kimerészkedtek néha a felszínre. Először is a jugo hűtőláda tartalmát kellett megmenteni. Levitték a régi sparheltet a pincébe, edényeket is, de olyan alacsony volt az egész helyiség, hogy nem lehetett felegyenesedve járni. A hűtőláda tele volt hússal, a közeli faluban, Vinkovácon a néni öccse disznókat tartott, neki is vágtak. Minden húst zsírban kisütöttek és véndőben, leöntve a légmentesen záró zsírral tartósították – akár csak a régi falusi parasztok. A maradék lisztből kenyeret sütöttek, végül már csak valami kemény barna maszlag maradt. Egyik nap szármát, töltött káposztát csinált, füstölt hússal, arra az egész környék összegyűlt. Azóta is beszélik, hogy annak az ízét még most is érzik, olyan finom volt akkor, soha olyan jót nem ettek. Segítették étellel az ellenség ellen az utcán harcoló horvát, magyar férfiakat, az övéiket. A világítás nagy probléma volt. A gyertyák hamar elfogytak. A lányának ma is elmeséli, hogy ne feledjék el, miként csináltak fényt. Dunsztos üveg aljába pár centi homokat, földet tettek, ezt jó sokáig sulykolták. Majd a közepébe madzagot mélyesztettek, és mindenféle maradék zsíradékot öntöttek rá. Ez égett valamicskét, a kanócot meg lehett gyújtani. November végén kellett elhagyniuk a pincét, amikor a szerb katonák mindenkit, aki nem hozzájuk tartozott kiűztek a városból. Jankovác felé lehetett a kukoricatáblán átkelni, az volt akkor az egyetlen horvát falu a közelben, a többi mind szerb. Sokan, mint ő is, menekülttáborba került a Duna másik oldalára, a szerbek közé.
Rózsika néni patikárus volt a városban. A külvárosi gyógyszertárat lebombázták, ahol dolgozott és a megmaradt gyógyszereket bevitték a kórházba szeptember 14-én. Attól kezdve a hadi kórházban élte mindennapjait. Az épület alagsorában, a folyóson, és szűk kis helyeken volt kialakítva a menedékkórház. A szerb csapatok még a Vöröskeresztet sem engedték be a városba, mindenféle összeköttetést elvágtak, és az épület is több bombatalálatot kapott. Kisfiával itt volt november 18-ig. Segített, ápolt, kötözött, sterilizált, főzött, amit csak tudott, hogy minél több ember életben maradjon. Három szerb csecsemő is itt élte túl a mészárlásokat. Férje honvédő katonaként védte hazáját, ő november 2-án könnyebb sérüléssel került a kórházba. November 16-án este azon 267 ember között volt, akiket a szerbek kirángattak a kórházból, és a város szélén lévő ovcarai disznófarm hangárába zárták. A kínzásokba három ember belehalt, legalább 200 embert pedig az erdőszélén gépfegyverrel a megásott tömegsírba lőttek. Egy ember tudott elmenekülni leugorva a kocsiról. Rózsika néninek és a nővérkéknek a jugoszláv néphadsereg egyik tábornoka segített. Fölírták 15 ember, a férjeik nevét egy papírra, akiket visszatérítettek az ovcarai telep felé vezető laktanyánál. Őket buszba ültették, és elindultak vissza a kórházba. Csak a véletlen szerencsén és a jó Istenen múlott, hogy a férjét nem lökte a sárba a szerb parancsnok. Fiával, férjével és a többi munkatársával együtt autóbusszal tudtak kimenekülni a városból, amit a jugoszláv néphadsereg rendelt el. Három napig voltak fogságban Szerbia területén, és Bosznián keresztül november 26-án értek Zágrábba.
1997 végén, ’98-ban kezdtek visszajönni a városba az elűzött horvátok, a kevés kis magyarság. A menekülő éveket legtöbben rokonoknál töltötték, sokan Zágrábban, néhányan Magyarországon, és a békés reintegráció részeként a horvát állam lassan elkezdett új házakat építeni a régiek helyén. Vukovár városképében még ma is sok seb van, szétlőtt épület, elvadult telkek, félbehagyott, tatarozatlan házak – mint, ahogy a visszatérő emberek szívében: a sebek, ha durván is, de begyógyultak, azonban a háború népirtásának tisztázása, a bűnök beismerése máig nem történt meg.
