A magyarság maga

A költő 1817. március 2-án született a Bihar megyei „kulcsos mezővárosban”, Nagyszalontán, ami ma Romániához tartozik. Ekkor apja, Arany György 55, édesanyja, Megyeri Sára 45 éves volt. Tíz gyermekük közül, elsősorban nyomorúságos viszonyaik miatt csak ketten maradtak életben: a legidősebb Sára, s a legfiatalabb János. Apja kevés földdel és kis házzal bíró földműves volt.

A kis Arany János már 3,5 évesen a Bibliát bújta, három évvel később elolvasta a Károli-féle Bibliát, iskolai évnyitó ünnepségén pedig latinul mondta el a Miatyánkot, 35-40 zsoltárt tudott fejből és énekelte is azokat. Szülei papnak szánták, később a nagyszalontai gyülekezet presbiteri jegyzője is volt, vallotta: "Hiszek az eleve elrendelésben". Ezeket a tényeket és adatokat mind maga, Arany János írta le 1855-ben Gulyás Pálnak írott önéletrajzi levelében.

Művész és polgár egyben, a legnagyobb magyar autodidakta. Magától tanult meg és fordított latint (Horatius), görögöt és angolt (Shakespeare, Byron). Világnézete a kiengesztelés, képalkotása református.

A Sola Scriptura elvéből eredő biblicizmus jellemzi költészetét, alapja a kálvini tanokban gyökerező predestinációs hit, mely arról szól, hogy nem cselekedetek által érdemlünk üdvösséget, hanem kegyelemből.

1847. február 10-én Petőfi köszöntő versét és levelét kapta kézhez. Petőfi szövetségestársként emelte maga mellé az addig ismeretlen szalontai kis-nótáriust. Arany szép, a szövetséget teljes lélekkel vállaló verssel válaszolt. A két vers együttesen megjelent nyomtatásban is. Petőfi a magyar irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Aranyt, műhelyproblémák együttes végiggondolására, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette, munkára serkentette – tekintélyével, vitalitásával erőt adott Aranynak ahhoz, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Petőfinek is szüksége volt Arany barátságára: olyan eszmetársra talált benne, aki alkatának és talentumának eltérő vonásai miatt nem volt kijátszható ellene. Barátságukból a magyar irodalom legszebb költő-levelezése született meg.

Arany János mércéje a tökéletesség, verseit, műveit többször átszerkeszti, javítja, a maximumra törekszik. Saját művei közül a Toldi estéje a kedvence, ami az 1848/49-es forradalom előtt készül el, és tökéletes lenyomata az akkori magyarság helyzetének, gondolatvilágának.

Babits Mihály mondotta Arany és Petőfi vonatkozásában Aranyról: "az az ember aki azért jó, mert fél attól, hogy a benne élő rossz győzelmet arat, akinek az egész lelke seb, annak az őszinteség keserves lelkiismeretesség". Kodály Zoltán így emlegeti Aranyt: a magyarság maga! Kosztolányi Dezső sem tudott betelni Arany János műveivel, kijelenti: a világ legnagyobb költője.

Szemléletmódjában mérföldkő volt a szabadságharc bukása, ekkor a hazai gondolkodásban megjelent a bibliai dialektikának egy olyan változata, melynek középpontjában a bűn, bűnhődés és lelkiismeret kérdése állt. Eszerint a legapróbb hibás lépés is komoly bűnhődést von maga után. Arany Jánosnál ezzel egy időben az a balladatípus alakult ki, melynek hőseit saját lelkiismeretük bünteti meg. Jól példázza ezt Ágnes asszony balladája: "Ó, Istenem ne hagyj el..." - emelte ki dr. Takaró Mihály, melyet teljes egészében felolvasott az előadás résztvevőinek. A Walesi bárdok c. műve is a bűn és bűnhődés kérdéskörét járja végig.

Arany úgy vélte két állandó dolog van a világban ami megmarad: az ige és az eszme.

Szeretett lányát Juliskát elveszti, fájdalma nagyon erős, az írást is jó időre abbahagyja, ekkor foglalkozik igazán a fordítási munkáival. Lányának próbál verset írni, de pár sor után a lap aljára csak annyit tud odavésni: nem megy, nagyon fáj...

Hitét mégsem hagyja el, tovább éli református identitását.

Utolsó éveiben kedvenc olvasmányai közé tartoztak a nagy görögök és angolok. Az fájt neki legjobban, hogy látása romlása miatt ezeket félre kellett tennie. Csaknem teljesen megvakult és megsüketült. A család melegében még megpihenhetett, s „kisasszonnyá” nőtt unokája fel-felderítette nyomott kedélyét. 1882-ben írta utolsó lírai versét Sejtelem címmel. Az elmúlás tragikumát a szerves élet s szerves halál gondolata oldja, beleértve a gondviselésbe, a világ felfoghatatlan célszerűségébe vetett bizakodást is. A Petőfi-szobor felavatására készülődve meghűlt, s a szobor leleplezésére nem tudott elmenni. 1882. október 22-én akadémiai lakásán meghalt.