Helytörténeti diákkonferencia Szencen
A történelem nem (csak) a tankönyvekben van, hanem egyének, családok, helyek történetekké fonódó emlékeiben. Ezek szálait gyűjtik össze évről évre, majd szövik egybe a konferencián előadó diákok ‒ a dédszülők, nagyszülők elmesélt történeteiből, családi fotókból, iratokból, máskor egy utca, egy épület, egy emlékmű, vagy akár egy jellegzetes kerítéstípus történetéből. Így válik a helytörténet egyre színesebbé és részletgazdagabbá. Emlékszövetté, melyeket a felmenők emlékeiből az unokák szőnek.
Az előadásokat szakértő bizottság hallgatta és kommentálta kimerítő alapossággal. A zsűri tagjai voltak: Bukovszky László történész, nemzetiségi kormánybiztos; Korpás Árpád történész, idegenvezető; Polák Margit könyvtáros; Strešňák Gábor levéltáros, múzeumigazgató és Szanyi Mária néprajzkutató.
Az előadó diákok közül Németh Mónika „Ha a világ rigó lenne” című előadásában a szenci Kincskeresők Ifjúsági és Gyermekklub történetét dolgozta fel, Lévárdy Anna a szenci Haidekker-kerítésekről tartott előadást, Nagy Anikó és Vincze Borbála „Múcska Endre 20. százada” címmel Borbála dédapjának élettörténetét dolgozták fel. Holocsy Zsóka Zsófia Szenc egyik régi, belvárosi utcáját kutatta, Kišš Kitti „Egyéni sorsok a történelem viharában” címmel egy Magyarországra telepített család sorsát követte nyomon, és illesztette történelmi keretekbe, Koller Regina pedig a kitelepítés folytán történetesen éppen a Beneš-kastélyban elszállásolt családtagjai történeteiből merített. Vertetič Szilvia és Fülöp Lívia szintén felmenőik élettörténeteit dolgozták fel.
A hét éves múltra visszatekintő konferencián elhangzottak a Szenci Molnár Albert Alapiskola gondozásában időről időre kötetbe foglalva is megjelennek, eddig két része látott napvilágot az „Adalékok Szenc helytörténetéhez” sorozatnak, a harmadik szám megjelenése idén lesz várható.
A konferencián a diákoktól lelkes, fesztelen és annyira érdekes előadásokat hallhattunk, hogy egy percig sem kalandozhatott el a hallgatóság figyelme. A téma iránti személyes érintettség hitelessé és frissé tett minden mondatot, a bizottság pedig értő és építő kritikával járult hozzá a kutatási témákhoz.
Matus Mónikát, a Szenci Molnár Albert Alapiskola igazgatóját a rendezvény múltjáról kérdeztem:
Honnan jött a diákkonferencia ötlete?
Amikor először jelentkeztünk Szanyi Mária Kincskeresők nevű országos helytörténeti rendezvényére, csodálatos előadásokat hallottunk. Láttuk, mennyire érdekesek azok az apró építőelemek, melyekből egy helyi történelem összeáll. Hiszen nem csak a nagy események fontosak, hanem az is, ahogyan az emberek megélték azokat, vagy akár az is, ahogyan a mindennapjaikat megélték. Elindítottuk hát a saját regionális konferenciánkat. Takács Róbert kollégám is lelkesen vetette bele magát, és olyan „férfias” témák is előkerültek, mint például a szenci foci története, a szenci fürdés története, a tavak kialakulása és üdülőközponttá válása, és még hosszan sorolhatnám. Keressük az érdekes témákat, és most már a gyerekek saját maguk mondják nekünk, hogy miről szeretnének előadni. Olyan jó látni, ahogyan a gyerekeket ez megérinti. Amit itt felkutatnak, már soha nem felejtik el, az életük részévé válik.
Így indult hát, s utána, mint amikor kavicsot dobsz a vízbe, ami hullámokat vet, jöttek a következő diákok, hogy ők is szeretnének jönni. A KutDiák verseny budapesti döntőjén kiemelt első helyezést kapott Zeman Tamásnak a szenci Hősök emlékművével foglalkozó munkája. Vannak szép, de egyben szomorú történeteink is. Egyik diákunk a szenci csillagvizsgáló történetét dolgozta fel, beszélt Stankó Mátyás bácsival is, aki annak idején részt vett a hely létrehozásában, és akit többé már nem tudnánk megkérdezni, hiszen már nincs közöttünk. Amit a diákunk megtudott tőle, többé nem pótolható, viszont amit megkérdezett és lejegyzett, az részévé vált a helyi, szenci történelemnek. Minden egyes emlék, amit a dédszülőktől vagy a nagyszülőktől hoznak a diákjaink, különlegesen értékes. Hiszen ki tudja, meddig vannak még köztünk, meddig kérdezhetjük meg őket?
A konferenciánkon tíz-tizenkettő helytörténeti előadás hangzik el évente, melyek közül kettőt választunk ki arra, hogy továbbfejlesszük. Van olyan téma, amire elég talán egy rövidebb feldolgozás, ilyen például a szenci Heidekker-kerítések dokumentálása, és van olyan téma, mint például a Lichner utca története, amely annyira tág, hogy akár több éven át is kutatható, és lehet, hogy egyik diákunk elkezdi, és más valaki fogja már folytatni a kutatást.
A konferencia anyagából összeálló kötetek mit tartalmaznak?
A könyvben megjelent anyagokhoz a diákok prezentációja szolgál alapul, melyet tanári segítséggel dolgoznak át. Az első kötetnek hatalmas sikere volt, már el is fogyott. Fontos a videófelvétel is, de nem lenne elég, kell a könyv, hiszen sok idősebb szenci emberhez csak így jut el. Boldogan olvasták, és olyan is volt, aki Hollandiába vagy Spanyolországba küldte tovább postán. A bazini helytörténeti gyűjtemény is kért minket, hogy fordítsuk le szlovák nyelvre, ami eddig csak pénzhiány miatt nem valósult még meg.
Melyek voltak visszatekintve a legizgalmasabb témák?
Számomra a saját családunk története volt a legérdekesebb, melyet lányom, Lili talált meg és dolgozott fel. A dédmamája testvérének történeteit kutatva kiderült, hogy a Szent István csatahajóig vezetnek a szálak. Amikor a Szent István csatahajót felrobbantották az első világháborúban az olaszok, akkor Jani bácsi, Mesélő Jani bácsi kiúszott, de tüdőgyulladást kapott. Ez a Jani bácsi lett később Lili dédipapájának sógora. Dédipapa elvette ugyanis Jani bácsi húgát, Jani bácsi pedig elvette dédipapa húgát, tehát duplán lettek sógorok, és így vált a családtörténetünk részévé. Azért hívták Mesélő Jani bácsinak, mert sokat mesélt. Éliás János volt a becsületes neve. Elmentünk Pólába is a nyomok után, ahol a tengerészeti múzeum fotóin megtaláltuk őt, és a bécsi hadtörténeti irattárból is kértünk anyagokat. Bevallom, hogy az összefonódások a legizgalmasabbak. Amikor például a dédipapa és a sógornak valója, Mesélő Jani bácsi mentek a Strešňák kocsmába… Közben Strešňák Adél diákunk a saját őseit kutatva földolgozta a kocsma történetét. Összefonódások, ahogy látjuk őket a múltban találkozni, a dédunokáik pedig itt találkoznak nálunk, a mi iskolánkban. Most Holocsy Zsófi dolgozza fel a szenci Lichner utca történetét, közben Roli, egy családtagjuk történetét kutatva mesél a dédnagypapája Lichner utcai házáról ‒ aki híres borbély volt. A Lichner utcai műhelyében élte szinte az életét, mely igazi közösségi hely volt. Az emeleten laktak, a földszinten volt a műhely. Elbeszélést hallunk arról, hogy mikor a férfiak az éjféli miséről mentek hazafele, még beültek hozzá, és ő ott éjjel leborotválta őket. Az összekapcsolódások, egyre színesebb képet rajzolnak elénk a múltunkról. Sloboda Karolina nagymája emlékeit meséli Szenc bombázásáról, és közben Sziszi (Vertetič Szilvi) nagymamájától megtudjuk, hogy Tomiknak hívták az amerikai katonákat. Amit közben a Muszkaföldön című filmben is így hallunk. Az egyének története a világtörténelemhez kapcsolódik. Az egyik diákunk Párkányból származik, és a másikuk nagypapájának a testvérét a Mária Valéria híd bombázásakor ölik meg. Látjuk, ahogyan az egyéni sorsok, életek a világtörténelem folyásába kapcsolódnak, ahogyan az egyéni élettörténetek történelemmé válnak. A gyerekeket mindez mélyen megérinti, hiszen a személyes életük, rokonaik, felmenőik sorsa alkotja magát a történelmet. Azt a történelmet, amit a történelem órákon tanulunk.
Diákunk, Németh János dolgozta fel Adi néni, a helyi patikus életét, aki a már említett Lichner utcában lakott. Auswitzba került, ahol Mengele kísérletezett vele, és ennek következtében született egy rendkívül okos, de testileg fogyatékos gyermeke. Savakkal marta szét Mengele Adi néni méhét. Milyen volt az ő élete? Alakulhatott volna akár egészen másképp is, hiszen nagyon gazdag családba született, két pozsonyi patikájuk is volt. Egy tragikus életút, ami után mégis mosolygós és aranyos néniként emlékszünk rá, akit mindenki ismert Szencen. Mit mond el mindannyiunknak a története?
Diákjaink feldolgozták a zsinagóga történetét is. Ami által olyan jellegű tudást kaptunk, amire talán nem is gondoltunk előtte, hogy hiányzik. Vajon miért van a zsinagóga tetején a tóra tekercs? Vagy az épület előtti kerítés sorsa is érdekes, amit elloptak ugyan, de van még, aki tudja, hogy hová lett beépítve. Vándorló tárgyak, melyeknek története van. Amikor a királyfai kastélyt lerombolták, az orosz katonák itteni lakóházakba költöztek be. Teherautókról dobálták le a királyfai bútorokat. Van, akinek a királyfai kastélyból van asztala.
Korpás Lilla diákunknak volt egy gyönyörű előadása arról, hogy az orosz frontról a dédipapája milyen leveleket küldött haza. A szüleivel felkeresték a katonatemetőt. Vagy egy másik előadás a rétei kitelepítettekről. Az ő családjuk nyári kirándulásként végigjárta a temetőt a kitelepítettekkel, és végigvették az összes házat, ahonnan kitelepítették őket. Majd két éves munka volt. A gyerekek mindezt soha nem felejtik el. Az életük részévé válik. A tanulók hallják egymás előadásait is, és már ismerik egymás történeteit, hogy Lívi nagymamája miért nem lehetett orvos, miért nem kapott ajánlólevelet, mit jelentett kuláknak lenni. Ha csak a történelem órán hallanák, föl sem fognák talán, de így más. Itt megkérdezik, hogy Lívi nagymamája és a barátnője miért nem mehettek át a határon Ipolyhídvégen, és miért nem beszélhettek? Miért kellett a bokrokból átkiabálni az Ipoly túloldalára?
A kutatások hozadékaként a családi fotóalbumokból rengeteg fénykép is előkerült. Az igazgatónő jövő évben tervezi, hogy az összegyűjtött fényképeket felajánlják a magyar nyelvű Fortepan online fotóarchívumnak (http://www.fortepan.hu/), mely huszadik századi amatőr fotósok hagyatékait és családi fotóalbumok válogatott anyagit teszi bárki számára elérhetővé. „Fantasztikus képeink vannak, már csak ha az elmúlt hét év összegyűjtött képeit nézem is, ami a közkincs része kell legyen. Ha nincs más, aki összegyűjtse és elérhetővé tegye ezeket, akkor majd elkezdjük mi, a gyerekekkel.”
