Jelenlegi hely

Gulágének: keserű hagyaték

November 17-én az aknaszlatinai vértanúkra emlékeztünk

/ Vargyas Ildikó /
vargyas.ildiko képe
1944 őszén Kárpátalja történetében tragikus események zajlottak le. Az életereje teljében lévő magyar férfilakosság nagy részét elhurcolták, úgynevezett helyreállítási munkálatokra, a „málenkij robortra”.

„Aknaszlatina lakossága 1941-ben 4 518 fő volt, elfoglalásának időpontja 1944. október 18-ra esett. Az 1945. július 9-én összeállított egységes helyhatósági, nem teljes lista alapján 253 helyi lakos tartózkodott a szolyvai, a szambori lágerekben… A legfiatalabbak 1926-ban születtek: Argyelan Árpád, Bronstetter József, Bacsó Lajos, Gorbasz Anton, Fehér Lajos. A legidősebbek: Kovács György (1895), Benedek Márton (1896), Slárku Mihály (1899).”[1]

emlektabla-_aknaszlatina-romai_katolikus_temeto

Az emberek úgy vélték, hogy a háború utáni rend megteremtésében fognak részt venni és csupán néhány napra távoznak otthonaikból. Településünkön a következő hírt doboltatták ki: „A Szovjetunió határozata, hogy minden magyar, meg német származású 18 évtől 50 évesig jelentkezzen a rajoni központban háromnapi munkára, háromnapi élelemmel. Aki nem jelentkezik, elbujdosik, azok családtagjait golyó általi halállal kivégzik.”[2]

Zombory István elmondása szerint az aknaszlatinaiak többsége „…eleinte belátta, hogy a háborús károkat helyre kell állítani és csak „ide” mennek, Rahó környékére, háromnapos munkára a berobbantott alagutakat javítani. Több csoport sorakozott fel, a fiatalabbak nótaszóval meneteltek először Rahó felé. […] Aknaszlatináról zömében bányászokat vittek el, azokat, akik mindig is mozgalmi emberek voltak, sőt többségükben kommunisták a 20-as, 30-as években, mint a Csehszlovák Kommunista Párt tagjai. Úgy remélték, hogy végre szabad, igazi munkásállamban fognak élni…”[3]

Az otthon maradottak, visszavárták családtagjaikat, mit sem sejtve a valódi célról, hogy a „helyreállítási munkálatok” címszó alatt valójában egy megtorló akció vette kezdetét. A „bűnösnek” bélyegzett nép férfitagjait munkatáborokba zárták, ahol végeláthatatlan tortúra vette kezdetét. A rabszolgatartók nem kegyelmeztek, állat módjára bántak a foglyokkal, és indok nélkül vettek el életeket. A lágerekben a lelkileg megtört emberek tömegesen estek áldozatul a borzasztó körülményeknek: rossz ivóvíz, nem megfelelő élelem, tisztálkodási körülmények hiánya, hideg és reménytelenség. Számos kérelem és beadvány született a karhatalom felé, hogy engedjék haza az embereket, de az elhurcoltak nagy része soha többé nem térhetett vissza szülőfalujába szeretteihez.

„A beregszászi levéltárban olvasható az a folyamodvány, amit az aknaszlatinai sóbánya vezetői, köztük Strempel Béla írt alá, Ivan Turjanicának címezve. Többek közt arról tájékoztatták az elnök „elvtársat”, hogy 218 képzett sóbányászt hurcoltak el munkatáborba, nélkülük megbénult a termelés. Kérték, hogy a folyamodványban megnevezett bányászokat engedjék haza. A sóbánya abban az időszakban hadiüzemnek számított, a magyar nemzetiségű férfiakat mégis elhurcolták. Csak részben teljesült a bányaigazgatóság kérése, de így is közel 90 szakembert sikerült kimenteni a haláltáborokból.”[4]

Ezzel kapcsolatban a Szolyván raboskodó Badzey Pál 1945. január 13-án bejegyezte a naplójába: „Ma állítólag 88 aknaszlatinai bányász és 3-4000, 45-50 éves „bumáskával” távozott a táborból.”[5] Szolyváról néhányan már halálos betegen jöttek haza, otthonukban hunytak el.

Kárpátalja magyar lakta települései emlékhelyeket alakítottak ki, ahol minden hozzátartozó és megemlékező leróhatja kegyeletét. Aknaszlatinán, a római katolikus temetőben található egy vaskereszt, mellette pedig egy emléktábla, nevekkel és fényképekkel. A templomkertben pedig egy vésett márványtáblás obeliszk áll. A közösség hatalmas áldozatot hozott, melynek terhét a település mai napig magán viseli. Alig van olyan magyar család, aki ne gyászolna.

 

Stercli Sándor (1905) túlélő így emlékezik az akkori eseményekre: „Engem és két testvéremet, Józsefet és Károlyt 1944. november 24-én vittek el háromnapos munkatáborba. Rahóra kerültünk, majd onnan gyalogoltunk Szolyvára, végül az uráli vidéken állapodtunk meg. Útközben az a szomorú sors ért, hogy tanúja lehettem a két testvérem, megannyi sorstársam elhalálozásának. […] Nekem megadatott, hogy 1946. december 27-én végül is hazatérhettem családom körébe. Azóta is fájdalommal gondolok azokra az időkre…”[6]

Aknaszlatina apraja-nagyja tehetsége és hozzáértése szerint készült a novemberi megemlékezésre. Csütörtök reggel Takár Károly és kis csapata, a Bolyai János Középiskola elől, biciklivel vágott neki annak az embert próbáló útnak, amelyen őseik haladtak a lágerek felé.

biciklis_hosok

A megemlékezést november 17-én, 15.00 órakor tartottuk. Szedlák Gyula, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség helyi szervezete elnökének ünnepi nyitó beszéde után a legkisebbek, a Szent Anna Római Katolikus Óvoda nagycsoportosai, mondták el verseiket és helyezték el mécseseiket az obeliszk előtt.

szedlak_gyula_kmksz_elnok

mecsesgyujtas szent_anna_katolikus_ovoda_nagycsoportosai

Ezután a Bolyai János Középiskola tanuló adták elő ünnepi műsorukat. Bevezető gondolatokkal, nevekkel, adatokkal igyekeztünk látleletet adni az akkori helyzetről. A rendelkezésre álló forrásanyagból, leírásokból, visszaemlékezésekből idéztünk a településre vonatkozó részeket. Lágerben íródott versek hangzottak el, gyertyagyújtás és csengőszó törte meg a szövegek sorát. Egy rögtönzött kis emlékhelyet alakítottunk ki a gyerekekkel, amely a műsor központi részét képezte. A fehér leplen egy régi férfikalap szimbolizálta azok hiányát, akiket hiába vártak haza szeretteik. A nevek is ott sorakoztak egy régi képkeretben. A gyertyaláng, a lelkek továbbélésébe vetett hitünket jelképezte. A csengőszó pedig az éberségre figyelmeztet bennünket, hogy az elmúlt időket feledni soha nem szabad, és éberen kell várakoznunk az eljövendőkre.

A műsorban részt vevő diákokokat dicséret illetti. Különböző osztályok tanulói, más-más időbeosztással, mégis összehangoltan, áldozatos munkával készültek az ünnepségre: Petruska Rebeka, Maczkál Evelin, Stremple Zsófia, Gresinyec Karolina, Bodnár Vivien, Márcenyuk Eleonóra, Erdei Vanda, Ruszányuk Katica, Bogdán Liliána, Bilustyuk Manuella, Grebenár Nenszi, Bota Krisztina, Seres Tánya, Sroff Sebi.

Bennük él tovább a remény, a fiatalság öröme és tisztasága. Általuk élhettük át lélekben mi is a régmúlt eseményeit, és általuk kerülhettünk távol néhány percre a hétköznapok zajától. A település jövőjében meghatározó lehet minden olyan személy, aki bármilyen apróságot tesz közösségéért, a település lakóiért. Köszönjük szépen Bolyai János Középiskola!

Végezetül Kocserha János alpolgármester osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel. Az esemény koszorúzással és ünnepi szentmisével zárult.

Az aknaszlatinai vértanúk sorsa lebegjen a szemünk előtt. Emberi sorsok, amelyeket kettétörtek, egy közösség, amely megroppant a veszteségtől. És mégis tovább él a remény. A foglyok közül néhányan hazatértek, vannak unokák, a hétköznapok gyöngysorát felfűzi az idő. De áll a temetői vaskereszt és a templomkert emlékműve, melyek mint örök felkiáltójelek emlékeztetnek a fájó múltra, és ahová évről-évre elzarándokolunk és fejet hajtunk.

 szivunkben_elnek emlektabla

Útravalóul pedig Placid atya (Rákosszentmihály, 1916) szabályai a túléléshez,

aki 1946–1952 között GULAG lakó volt.

A túlélés 4 szabálya:

1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.

2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.

3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.

4. Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket.

 

 

 

[1] Dupka György: Doktori (PhD) értekezés. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar. Budapest, 2014. 322. p.

[2]  SZEpB-archívum, Pataky Ferenc (1992) letétbe helyezett emlékirata kiadásra vár.

[3] SZEpB-archívum, Zombory István előadása az 1989. november 18-i beregszászi emlékkonferencián. In: Emlékkönyv…, i. m. 231. p.

[4] Dupka György: Doktori (PhD) értekezés. 323. p.

[5] A haláltáborból Badzey Pál szolyvai lágernaplója. Összáll.: Badzey Imre. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest, 1996. 32. p.

[6] SZEpB-archívum, A sztálini önkény aknaszlatinai áldozatainak a névsora, akiket ismeretlen helyen temettek el. Ifj. Benedek Imre, Zombory István, Pataky Ferenc és Keresztény Péter aláírásával, 1991. A listát saját aláírásával Tamás József, a községi tanács elnöke is hitelesítette. Továbbá: Zombori József adatközlő levelei, 1990. július 14., 1990. július 15. Stercli Sándor levele, 1991. május 7.