NI: Mesélj egy kicsit magadról – hol születtél, mivel foglalkoztál, hogy kerültél Csehországba?
NS: Szlovákiában, Csallóközben, azon belül Dióspatonyban születtem, az nem egy kis falu, de nem is nagyon nagy. Ott jártam iskolába, azután tanonciskolába jártam Dunaszerdahelyen, közben az ifjúsági szervezetben dolgoztam, meg nem csak az ifjúsági szervezetben, hanem a falu szinte minden szervezetének munkájába bekapcsolódtam a nőszervezeten kívül. Gyerekkorom óta mindig segíteni szerettem a többieknek, a kollektív munkába bekapcsolódni. A katonaság elhozott ide, Csehországba 1972-ben, két évig szolgáltam Olomouc mellett, Přáslovicén, majd itt nősültem meg. Az első feleségemmel még hazaköltöztünk egy évre, Dióspatonyba, ahol megint az ifjúsági szervezet elnöke voltam. Ott több szép programot szerveztünk, magyar énekeseket hívtunk Dióspatonyba, sokat kirándultunk a helyi fiatalokkal. Majd visszaköltöztünk a feleségemmel Olomoucba, itt bekapcsolódtam a kézilabdába, kézilabdáztam egy kicsit, utána, amikor kiöregedtem, a lányom kezdett játszani, vele jártam edzősködni, úgyhogy mindig valami ilyesmivel foglalkoztam. A munkahelyemen, a rendőrségen is az ifjúsági szervezet elnöke voltam egy darabig, utána önkéntesként a kulturális programok, kirándulások, brigádok szervezésében vettem részt. Nemrégen olvastam a krónikában – ma talán nevetnének rajta –, hogy egy évben 300 órát ledolgoztam mint önkéntes. Ma talán azt mondanák, milyen eszetlen – miért dolgozik ingyér'? De akkor nemcsak én, hanem a többiek is így csinálták, mert fontos volt a közösség.
A rendőrségen pedig az volt a feladatom, hogy kutyákat tanítsak, képezzek ki a szolgálatra.
NI: Megosztanád velünk, hogy kezdődött el a CSMMSZ Olomouci Helyi Egyesületének tevékenysége?
NS: A változás után, 1989-ben kezdődött el a CSMMSZ munkája. Először Prágából csak a Prágai Tükröt (csehországi magyar folyóirat – NI megjegyzése) rendeltem meg, majd beléptem az Ostravai Alapszervezetbe, Ostravába jártunk klubtalálkozókra, és egyszer elhatároztuk Mokos Sándorral, hogy ne kelljen bejárni Ostravába, alapítsunk egy szervezetet Olomoucban. Összeszedtünk 16 alapító tagot. Sajnos, már az alapító tagok nagy része elhunyt, és van olyan is, aki kijelentkezett. A tagok jönnek-mennek, úgyhogy állandóan olyan 20 körül vagyunk csak, nagy rendezvényeket nem tudunk csinálni, bejárunk inkább az ostravai alkalmakra. Köztük a gyermekfoglalkozásokra járunk a feleségemmel. Ott a gyerekek már tudják: ez a bácsi a lufis bácsi.
NI? Említetted, hogy a magyar programokban együtt segítetek. Ha jól tudom, a feleséged nem beszél magyarul.
NS: Nem tud magyarul, de azért csinálja. A kézimunkáknál nem muszáj sokat beszélgetni. Megmutatja, és a gyerek gyorsan megtanulja a trükköket.
NI: Jó látni, hogy nem akadály a nyelv annak, aki szereti ezt a kultúrát.
NS: Valóban nem, és nem is tudnám otthon hagyni. Jár velünk a művelődési táborba, hogyha megyünk Hajdúszoboszlóra kirándulni, vagy ha akár a magyar bál, a klubtalálkozó lesz Ostravában, mindehova vinnem kell magammal, mert nagyon szereti a magyarokat.
NI: A magyar konyha is nagy hatással lehetett az egész családodra...
NS: Amikor Ostravában Bors-Fiszli Edit a magyar gasztronómia bemutatását vezette, jártunk oda mi is, bekukkantottunk a konyhába. A feleségem otthon is szívesen főzi a magyar ételeket. Mindig kéri, hogy fordítsam le neki a recepteket, aztán nagy örömmel elkészíti a magyar finomságokat.
NI: Ahogy említetted, gyerekprogramokkal segítitek az országos művelődési tábort és a klubtalálkozókat is. Mikor kezdtétek el ezt a szolgálatot?
NS: Négy-öt éve körülbelül. Amikor kezdődött Ostravában a gyerekfoglalkozás. A művelődési táborban már régebbtől. Akkor még bábszínház is járt Győrből, és mi besegítettünk nekik. De aztán már nem jelentkezett annyi gyerek, és a bábszínházat nem tudtuk megfizetni. Így aztán úgy döntöttünk, hogy a feleségemmel együtt fogjuk ezeket a foglalkozásokat vezetni. Minden évben kitalálunk valami más-más dolgot, ami a gyerekeknek tetszik. És nemcsak a gyerekeknek, mert a felnőttek is oda járnak. Tavaly, amikor a feleségem fülbevalókat készített, akkor olyan nagy volt az érdeklődés – több mint 50 pár fülbevalót kellett készítenie.
NI: És mi volt az idei téma?
NS: Idén a tojásdrótozást tanított a gyerekeknek. Emellett minden évben csinálunk enkausztikát – ez vasalóval való rajzolás. Ez minden esztendőben nagy sikert arat kicsiknél és nagyoknál is.
NI: A CSMMSZ elnökségének is a tagja voltál. Hogy emlékezel vissza erre az időszakra?
NS: Tizenegy éven keresztül voltam az elnökségben. Nagyon szép emlékek fűznek ehhez az évtizedhez. A fő feladatunk a művelődési tábor megszervezése volt, de emellett a vidéki szervezeteket is sorra látogattuk. Jó volt a prágai és a brünni rendezvények mellett pl. a tepliceieken, koszorúzásokon is részt venni. Itt pedig, Mírovban is az egyik fő feladatunk, hogy minden évben megkoszorúzzuk gr. Esterházy János emlékművét.
NI: Érkezett esetleg olyan felkérés is hozzád, mint országos elnökségi taghoz, hogy az Olomoucba érkező hivatalos magyar vendégeket, delegációt is fogadj?
NS: Igen, elég sok delegáció járt itt. Ha csak az Esterházy emléktábla miatt is, sok vendég fordult meg itt. A legismertebb talán Lezsák Sándor, de ugyanúgy a prágai magyar nagykövetség munkatársait is általában én fogadhatom és vezethetem körbe a városban. Amikor dr. Szőke László volt a nagykövet, akkor egy magyar vonatkozású képzőművészeti kiállítás kapcsán érkezett Olomoucba, és örömmel jött a magyar klubba is, ahol nagyon kellemes időt töltöttünk együtt.
NI: Milyen magyar vonatkozású programok vannak Olomoucban?
NS: Tekintettel arra, hogy kevés létszámú a magyar él itt, sajnos a klubdélutánokon kívül sok mindent nem tudunk megszervezni. Régebben, amikor Pécs volt a testvérvárosunk, jobban pezsgett a magyar élet.
NI: Olomoucnak viszont nagyon sok magyar történelmi vonatkozása van.
NS: Ez igaz. A történelmi vonatkozások közül kiemelhetnénk Mátyás királyt, akit itt koronáztak cseh királlyá korona nélkül, van is erről egy emléktábla. Továbbá Bolyai János, nagy matematikusunk itt szolgált katonaként, neki is van egy emléktáblája a volt katonai parancsnokság épületén.
NI: Hogy tekintenek erre a csehek? Hogy látják a magyar-cseh történelmi kapcsolatokat?
NS: A csehek például Mátyás királyt nem szeretik, erről ír Antonín Kalous történész. Ő azon a véleményen van, hogy Mátyás király egy nagy vezér és gondolkozó volt.
NI: Említetted, hogy gróf Esterházy János emlékének nagy figyelmet szenteltek. El tudnád mondani, miért ilyen fontos az ő személye a csehországi magyaroknak?
NS: Azért, mert a csehországi magyarok nagy része Szlovákiából származik, ugyanúgy Esterházy János is felvidéki volt, és a mi hősünknek tartjuk.
NI: Milyen terveid vannak még az elkövetkezendő évekre?
NS: Battyhány Lajost itt, Olomoucban ítélték halálra, ezért az ő tiszteletére szeretnénk még egy emléktáblát állítani. Megtudtam, hogy nem ott tartották fogva, ahol ma hinnénk, hanem egy másik helyen volt a börtön 1849-ben. Ezt egy frissen megjelent írásból tudtam meg én is. Sajnos nagyon sok a munka, intéznivaló egy ilyen tábla engedélyeztetése körül.
Ezenkívül a már említett gyerekfoglalkozások várnak rám, és ugyanúgy szívesen kapcsolódok be minden aktivitásba, amit itt, a környéken rendeznek meg. A klubtalálkozókon némelyik tagunk előadást készít a jeles napokról, bevezeti a beszélgetést. Vannak olyan lelkes cseh ajkú klubtagok, akik nem tudnak magyarul, de ők se unatkoznak: szívesen dalolnak velünk. Így a zene, a művészet és persze a magyar házastársuk az, ami a magyar kultúrához köti őket.
NI: Nagyon sok időt és energiát fektetsz a morvaországi magyar életbe annak ellenére, hogy pont Olomoucban oly kevés magyar él. Mi hajt téged előre ebben a nem könnyű helyzetben?
NS: Véleményem szerint kevés embernek is érdemes ezt megcsinálni. Az a kevés is emlékezzen arra, hogy magyar, ne felejtse el a magyarságát. Aki elfelejti, hogy magyar, az nem is volt magyar sose.
NI: Te egy nagyon aktív ember vagy. Nemcsak a magyar rendezvényekkel foglalkozol, hanem más téren is fontos számodra a közösség.
NS: A lakóhelyemen az önkéntes tűzoltók ificsapatát vezetem, meg az öregfiúkkal versenyzek még. És bármi történik még a faluban, ott kell hogy legyek.
NI: Ezek szerint nagyon népszerű vagy.
NS: A feleségem is részt vesz a gyerekfoglalkozásokon, képzőművészetet és kézművességet tanít a gyerekeknek, így mindenki ismer minket. A tűzoltókkal való munka mellett a focipálya gondozásába is besegítek, meg mindenhol, ahol szükség van rám. Igyekszem odafigyelni ezekre, és ezt is továbbadni a fiataloknak – hogy ne várjanak mindenért jutalmat. Korábban ez nem így volt. Annak idején örültünk, hogy a csapat részei lehetünk.
NI: A vezetékneved arról árulkodik, hogy magyar vagy. Hogy reagálnak erre a csehek?
NS: Igen, ezt fölismerik, és meg szokták kérdezni, tényleg tudok-e magyarul. De problémába sose ütköztünk, sőt, éppen értékelik, hogy fontos nekem a cseh közösség is. Gyakran tartunk gulyásfőző versenyt is. Azt kell tudni a cseh gulyásról, hogy az inkább a főzelékre hasonlít, csak hús van benne. Amikor én készítettem babgulyást a saját kertemben termesztett nagyszemű babból, sikerült meggyőznöm a közönséget, hogy így is finom, sőt sokkal érdekesebb az íze.
NI: Elmondanád még, hogy milyen tartalmakkal töltöttétek meg a magyar közösségi alkalmakat korábban, a jelenlegi technikai eszközök megjelenése előtt?
NS: Még a CSMMSZ megalakulása előtt össze szoktunk járni, úgy szórakoztunk és könyveket kölcsönöztünk, mert nem volt más. Nem lehetett itt magyar rádiót hallgatni, televíziót nézni. Összejöttünk beszélgetni, hogy ne felejtsük el az anyanyelvünket. A könyveket egymás közt csereberéltük. Nekem van otthon vagy 200 magyar kötetem, úgyhogy mindig volt honnan meríteni. A legközelebbi magyar könyvgyűjtemény Ostravában van, a klubhelyiségben. Ez a mi kis könyvtárunk. Mára már a technikának köszönhetően megváltozott, felgyorsult a kommunikáció, de ez sokat segít a kapcsolattartásban az otthoniakkal és itt, egymás között is.
Kedves Sanyi, nagyon köszönöm a beszélgetést. A további munkádhoz sok örömet és kitartást kívánok. Szerezz még sok vidám percet a csehországi gyerekeknek!
