Olvasótalálkozó Demény Péter erdélyi íróval
Két esszékötetét hozta el az író, az egyik, „A kíméletlen látás, Bánffy Miklós irodalmi portréi”; a másik, az „Apamozsár” címet viseli. A beszélgetés középpontjában két téma állt, a két könyv tartalmával párhuzamosan. Az egyik az irodalom mint kulturális termék, a másik az írók, az „irodalomcsinálók”, akikről mint megannyi oldalról felvett és megvilágított arcképek, az irodalmi portrék készültek, és nem csak mint felelős értelmiségieket, gondolkodókat, de mint magánembereket is megmutatják, láttatják, a maguk jellembeli és „hétköznapi” korlátaival. Szándékosan kerülendő a „hétköznapi” kifejezés, mert az írók nem hétköznapiak, habár ugyanolyan hétköznapi módon élik életük nagy részét, mint a „hétköznapi” emberek. Ez az ellentmondás, ez a dichotómia immanensen minden művész életében jelen van, kikerülhetetlenül és letagadhatatlanul. Az egyetemes jellemzők mentén felemlítődtek a világirodalmi rangú példák, a világirodalom (ergo, a nyugati kultúrkör irodalma), amiről Szerb Antal és Babits Mihály írnak összefoglaló munkáikban, kezdve az antik gyökerektől, az átörökítő nyugati keresztény irodalmon át egész a modern (vagy éppen posztmodern) irodalomig. Az irodalom persze annál sokkal-sokkal árnyaltabb, hogy úgy korszakolhassuk, címkézhessük, ahogyan azt az iskolában tanultuk. Valamiféle logikai leegyszerűsítésre, korszakolásra, besorolásra mindazonáltal mégis szükség van. Az egyetemestől jutunk el a sajátos, helyi jellemzők teljesebb megértéséhez, ami egy adott nemzeti irodalmat és annak bűvkörében felnőtt írónemzedéket meghatározhatnak. Ez nemcsak a nyelvet, a nyelvi kódrendszert jelenti, hanem minden mást, ami meghatározza a szellemi, kulturális és társadalmi légkört. Így lépünk be, ha magyarok vagyunk, a népi-urbánus, és még ha hozzá erdélyiek is, a transzszilvanizmus irodalmi kérdésköreibe.
Ahogyan Paul Johnson, konzervatív brit történész, író, az „Értelmiségiek” című, egyébként nagyon olvasmányos könyvében, olyan intellektueleket mutat be magánemberként, mint Ibsen, Tolsztoj, Marx, Hemingway, Russell, Shelley, Brecht vagy Sartre, úgy kicsit mi is abban az aspektusban néztük „apáinkat”, mint lázadó, számon kérő fiak, elismerve ugyan a hagyomány erejét, de mögé nézve, hogyan és kik teremtették. Hogyan éltek, akik teremtették? Szó esett Adyról, akinek egész alakos szobrát nemrég avatták fel Zilah központjában, a Fadrusz János által készített Wesselényi Miklós-szobor közelében. Magyarországra hazafelé utazva általában Zilahon keresztül autózok át, és ha nem sietek, meg szoktam állni a központban, hogy főhajtással tisztelegjek Wesselényi előtt. Ezután már nemcsak miatta, de Ady miatt is megállok Zilahon, bár nyilván, előtte is tudtam, mi köti Adyt Zilahhoz, de nem volt egy szobor, ami előtt jelképesen meghajoljak. Hogyan élt Ady? Tudjuk. Azt mondják, bohém fenegyerek volt, habár minden jelző csak részigazság, vagy még az sem. Demény Péter „Apamozsár” című esszéjében felhívja a figyelmet, hogy Ady az igazi transzszilvanizmus fényében is érdekes, amely transzszilvanizmusra az utókor oly gyakran hivatkozik. Ugyanis ő, talán a legprovokatívabb magyar költő volt az, akit Makkai Sándor református püspök 1927-ben írt „Magyar fa sorsa. A vádlott Ady költészete” című esszéjében megvédett a legprofánabb vádaktól, amelyek csak felhozhatók egy alkotó ember ellen. Az a Makkai Sándor, aki 1937-ben „Nem lehet” címmel olyan megosztó írást közölt a magyar kisebbség helyzetéről, kilátásairól, ami akkor az egész erdélyi magyar szellemi életet felbolygatta, és állásfoglalásra késztette. „... nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését, mert magát a kisebbségi kategóriát tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek.” (Makkai Sándor – Nem lehet) Sokan nem értettek vele egyet, 50 évvel később se, 1987-ben, amikor újra fellángolt a vita. Olvassuk el ezt a vitaindító cikket, és nézzünk utána, ki hogyan reagált, például Bánffy, Reményik vagy Szekfű!
Végül hadd kivonatoljak Bánffy Miklósról, Demény Péter „Apamozsár” című esszéjéből! Bánffy Miklós „... a bonchidai kastély ura. Grófi nagybirtokai azonban grófi nagyvonalúsággal is járnak: 1912 és 1917 között ő a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa, és díszletet tervez Bartók A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára című műveihez. Azt a zeneszerzőt tehát, akinek a kapcsán sok mai apa fanyalog, és Kodállyal szemben magyartalannak érzi, egy huszadik század eleji erdélyi magyar gróf támogatja, méghozzá akkor...”, amikor Bartók megítélése még más volt, mint később.
Alatta így folytatja, Bánffy-t és Makkai-t összehasonlítva, egymás mellé helyezve: „Kettőjük között hosszú esztendők és szinte beláthatatlan szociális szakadék: Bánffy 1873-ban született gróf, az erdélyi Versailles-nak nevezett Bonchida grófja, Makkai 1890-es, egy nagyenyedi professzor fia. Ami összefűzi őket, az az, hogy a Monarchiában születtek, mindkettőjük életét meghatározta Trianon, és a trauma után mindketten a tevékeny transzszilvanizmus szellemében éltek, cselekedtek és alkottak.” Káprázatos intelligenciájú alkotó értelmiségiek voltak, akárcsak Ady, akik a hagyomány és sorsfordító események mellett, „azok az egyéniségek, akik, mint minden egyéniség, végső soron megmagyarázhatatlanok.”
„Ha Kányádi megírta a Fekete Pirosat, Sütő az Egy lócsiszár virágvasárnapját, akkor ezek a művek beépültek az erdélyi magyarság tudatába, helytállást és gerincességet és magyarságot fejeztek ki, és lehetett hivatkozni Tamásitól Kósig és Áprilytól Reményikig mindenkire. Az irodalom a tudatot és az erkölcsöt egyaránt meghatározta...”, mint ahogy ma is meghatározza, feltéve, ha ismerjük és továbbadjuk ezt az irodalmat!
Mert hiszen nemcsak a népi kultúra létfontosságú magyar identitásunk megtartásában, hanem az irodalom is, nyelvünk kelyhe, amiből ha nem isznak, nem táplálkoznak gyermekeink, mert netán mi, apáik nem lennénk elég erősek, következetesek és kitartóak, hogy ráneveljük, rávezessük őket, akkor nem lesz mihez visszanyúlni, nem lesz mihez igazodni, se szellemileg, se erkölcsileg! Köszönjük Demény Péternek, hogy az irodalom eszközeivel erre emlékeztet minket! Köszönjük, hogy újra itt voltál, Péter!
