Muzsikaszóval kísért előadás a betyárvilágról Ürményházán
A ház, melyben a betyárkirály a hatóságok elöl bujdosott, ha romosan, de ma is áll. Bár az ürményházi bíró és Rózsa Sándor története ezúttal nem került említésre, a közönség megismerkedhetett a betyárvilág kialakulásának történetével, valamint azzal, miként jelenik meg folklórunkban a betyár alakja és ez mennyiben különbözött valóságos személyiségüktől, cselekedeteiktől.
Az volt a hibájuk, hogy nem álltak sorba, szolgálni a császárt Majlandba, Tirolba…
Az igazi betyárvilág kezdete a 19. század fordulójára tehető, melynek egyik legfőbb oka a föld és igaerő, vagyis munkalehetőség nélkül maradott zsellérek számának drasztikus növekedése volt.
A gabonakonjunktúra hatására a földesurak saját kezelésükbe vették birtokaikat, melyeknek megművelésére már nem volt elegendő a jobbágyi robot, bérmunkában műveltették, így már magára a telkes jobbágy rétegre sem volt szükség. Az európai piacon nagy kereslet mutatkozott a gabona mellett a gyapjú iránt is. Ez idő tájt kezdődött meg az addig legelőként hasznosított hatalmas alföldi területek feltörése, és az addig leginkább húsáért és tejéért tartott juhfajtákat felváltotta a gyapjáért tenyésztett merinó, amelyikkel együtt érkeztek idegen földről a tartásmódjukat jól ismerő pásztorok is. Nem csoda, hogy hatalmasra duzzadt a földnélküli zsellérek és a foglalkozásnélküli pásztorok száma, akiknek helyzetét csak tovább súlyosbították a földesúri-, a megyei- és az állami adóterhek.
A bujdosásra kényszerültek tömegét tovább gyarapította a Habsburg-birodalom katonaállítási rendje, ami tulajdonképpen erőszakos katonaszedés volt. A kiszabott újonclétszámot a vármegyék a községek szintjéig lebontva arányosan felosztották maguk között, s mivel telkes, azaz adózó jobbágyot nem vihettek el katonának, a pásztorokból, bujdosókból, szolgalegényekből és a falu kétes elemeiből kerültek ki azon besorozottak, akik 10-12 év letöltött szolgálati idő után nem csoda, hogy nehezen vagy egyáltalán nem tudtak visszailleszkedni a falu közösségébe.
Példaként említhetjük Nagyszalonta szülöttjét, a kényszerrel besorozott Fábián Pistát is, aki az első adandó alkalommal megszökött, így betyáréletre kényszerült. Szerte az Alföldön énekelték róla:
Engem hívnak Fábián Pistának.
El akarnak vinni katonának.
Göndör hajam le akarják vágni,
Azzal kell a császárt kiszolgálni.
Nem viselek szürke köpönyeget.
Nem is eszem a császár kenyeret.
Göndör hajam nem hagyom levágni,
Nem fogom a császárt kiszolgálni.
Rádai, Rádai, verjen meg az Isten…
Már a 19. század elejétől sorra jelennek meg a betyárok ellen hozott hatósági rendeletek, a vármegyei hatóságok folyvást kérték a rögtön ítélő bíróság bevezetését a gonosztevők megfékezésére, és körözvényeket adtak ki az üldözött személyekről és az általuk rablott holmikról. Megelőző rendszabályokat igyekezetek foganatosítani, növelték a fegyveres őrjáratok számát, a pusztai cselédek és pásztorok csak passzussal járhattak, szigorították az állatlevelek kiadását, a félreeső tanyákat és csárdákat összeírták és őrizték, sőt volt, ahol egyszerűen lerombolták. Ekkortájt szervezték meg a vármegyei és városi karhatalmi rendszert, a pandúrságot is A világosi fegyverletétel után a császári főparancsnok elrendelt minden, a szabadságharcban részt vevő személy előállítását és a hadseregbe besorozását, melynek hatására a bujdosók száma tovább gyarapodott.
A pandúrokat a zsandárság intézménye váltotta fel, de ez az intézkedés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert a magyar nép gyűlölettel viseltetett az idegenből jött, magyarul nem beszélő, a szokásait nem ismerő rendfenntartók iránt. A betyárok üldözése ekkoriban politikai színezetet kapott, a nép szinte nyíltan támogatta a bujdosásra kényszerülteket. Bár 1852-ben megszüntették az egykori honvédek üldözését, az intézményesített terror tovább folyt és egy jól fizetett besúgóhálózat kiépítésével az ország minden szegletétre kiterjedt. A felállított rendszer hatására a betyárvilág mintegy tíz esztendőre visszaszorult egy nyugodtabb mederbe, hogy aztán az 1850-es és 1860-as évek elejének aszályos esztendeinek hatására újult erővel törjön elő. A csapadék nélküli években ezerszám hullottak a jószágok, munkanélkülivé, majd bujdosóvá téve a pásztorok sokaságát. A katonaszökevények száma is újra nőtt azokkal, akik nem akartak a birodalom folyamatos háborúiban idegen földön részt venni.
1869-ben nevezte ki az uralkodó a Dél-Alföldre Ráday Gedeon grófot, a Dunántúlra Forgách Móric grófot királyi biztosnak, feladatuk a rendcsinálás és a megújuló betyárvilág megszűntetése volt. Megbízatásukat mindketten megoldották, bár ehhez, a kortársak szemével nézve is igen embertelen eszközöket vettek igénybe.
Hej Rádai, majd megbánod,
hogy a rabot leigázod.
Hátadból vágok bőr dudát,
Azon fúvom a rab nótát,
Azon fúvom a rab nótát.
Nesze az erszényem, s áldjon meg az Isten!
Anélkül, hogy a betyárvilág történetébe jobban elmerülnénk, megjegyezhetjük, a betyárok zöme nem volt eredendően bűnözői alkat, a korszak politikai és gazdasági körülményei kényszerítették őket és még sokakat ebbe a helyzetbe. Rögvest felmerül az örök kérdés, ki a bűnös igazán: az, aki végrehajtja, vagy aki belekényszerít a bűntett elkövetésébe? A hivatalos hatósági iratok mindenesetre arról vallanak, hogy a falusiak féltek a betyároktól, gyakran szövetkeztek ellenünk, és ha segítettek is nekik, azt leginkább a megtorlás elkerülése végett tették.
Másképp van ez folklóralkotásainkban. Balladáink, népdalaink, mondáink és meséink betyárja elsősorban a vágyat jeleníti meg. Egy-egy sóhaj az igazságért. Mert – ahogy Csoóri Sándor írja – a történelemből kiszoruló igazság mindig keserű, fojtó énekbe menekül. Idealizált alakjával betyárköltészetünk a nép azon óhaját jeleníti meg, amellyel legalább gondolati szinten a társadalom és az uralkodó hatalom igazságtalanságait igyekszik jóvátenni. Csak itt és így mutatkozhat meg a hatalmon lévők és a szolgaságba taszítottak örök ellentéte, ekkor lép elő az a betyár, aki valójában tehát a közösség vágyának megjelenítője. Alakja ezért természetesen idealizált. Eszerint fiatal, erős, a női szívek elrablója, aki a túlerővel is szembeszáll, de nem adja meg magát. A gyermekeket és az asszonyokat nem bántja, és bőkezű azzal, aki iránta jóindulattal van. S ami tán a legfontosabb, amit a gazdagtól elvesz, azt szétosztja a szegények között. Petőfi is így ír versében Zöld Marciról:
Ha gazdag utas jött, Marci így kiáltott:
„Ide az erszényed, ha nem kell halálod!”
Ha szegény utas jött, azt mondta szívesen:
„Nesze az erszényem, s áldjon meg az Isten!”
Mikor Rózsa Sándor felül a lovára…
Egy magyar folklórról szóló néprajzi előadás akkor válik igazán élővé, ha azt zeneszó és ének és tánc is kíséri. A magyar betyárvilágot bemutató rendezvény igazi Petőfi programos összefogásból született. A négy esztendővel ezelőtt Észak-Bánságban, Tiszaszentmiklóson és a környező falvakban szolgálatot teljesítő Biró László citerán muzsikált, míg a szerémségi Maradékon és a mellette fekvő magyar településeken több alkalommal is munkálkodó Szabó Nóra énekelt. Először alföldi betyárdalokból és balladákból álló összeállítás hangzott el, majd a Versecről érkező Babó Róbert verbunkot táncolt, megidézve ezzel a korszak katonaállítási szokásvilágát. Végezetül az erdélyi Mezőségről, Buza falujából származó Rózsa Sándorról szóló népdal hangzott el, bizonyítékát adva annak, hogy a szabad életért és az igazságért küzdő betyár alakja nemcsak ott maradt fenn folklóralkotásainkban, ahol a betyárvilág ténylegesen élt (Alföld, Dunántúl, a Felföld alföldi területekkel határos része), hanem az egész Kárpát-medencében.
Az este egy jó hangulatú, feledhetetlen közös énekléssel ért véget. Így tért vissza Rózsa Sándor Ürményházára.
Mikor Rózsa Sándor,
Felül a lovára,
Aranyrojtos gyolcs gatyája,
Sej-haj, úszik a Tiszába.
Fújd el jó szél, fújd el,
A Tiszának habját,
Hogy ne találja meg senki,
Sej-haj Rózsa Sándor nyomát.