„Percre se feledd, hogy testvéred minden magyar, bárhol is éljen”

A Nemzeti Összetartozás Napjának törvényre emelésének éppen az volt a célja, hogy a trianoni sokkból ébredve kinyilvánítsa: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.”

A trianoni döntés után elemi megrázkódtatásból kellett eszmélnie, majd egy másik életrendbe betagozódnia mind az anyaországiaknak, mind azoknak, akik az újonnan meghúzott határokon kívül rekedtek.  Az elcsatolt országrészeken élő, kisebbségbe szorult magyarság alkalmazkodni kényszerült és az élet minden területén újra kellett szerveznie magát. Ha óriási veszteségek árán is, sikerült megmaradni az akadályokkal teli, rögös úton, és a kiépített intézményrendszer segítségével, az emberek hitének és akaratának köszönhetően még ma is hallik a magyar szó a Kárpát-medence szinte minden szegletében.

Méltó és bensőséges módon emlékezett június 4-én a déli végek magyarsága.

Ürményháza

Az egykor dohánykertészek által alapított faluban, Ürményházán rövid műsorral emlékeztek ezen a napon. Nemzeti imánk eléneklése után az általános iskola diákjainak műsorát, Andróczky Lászlóné: Adósunk Európa című versét és a Harmatgyöngy kórus asszonyainak énekét hallgatták a szép számban összegyűlt ürményháziak. Végül a környék egyetlen nyolcosztályos magyar iskolájának végzős tanulói 20 óra 24 perckor meggyújtották Összetartozásunk Tüzét, szinte megidézve ezzel Reményik Sándor gondolatait:

Nagy szalmatüzek lángjából marad

Szívünkben egy izzó marék parázs –

Égő világoknál ezerszer izzóbb

És izzóbb nála nem lesz semmi más.

Egymás szíve-falán, végzetünk éjén

Egy néma jelzőt kikopogtatunk,

Mint jeladást a Katakombák mélyén:

„Magyarok maradunk!”[1]

A Temes folyó bal partján fekvő, harmadrészt magyarok által lakott Nezsény falujában is összegyűltek a Nemzeti Összetartozás Napján. Az immár hagyományosan megrendezett eseményen alkonyatban világító fáklyákkal, vetítéssel és zeneszóval emlékeztek. És bár a templomkert előtt zajló eseményen csak maroknyian vettek részt, a szervezők elmondták, hogy következő évben is szeretnék megrendezni, hogy úgy élesszék fel az ott élő emberekben az alvó magyar szellemet, ahogy felélesztették az est végén Összetartozásunk Tüzét.

Ürményháza és Nezsény magyarsága is csatlakozott ezzel ahhoz a kezdeményezéshez, melynek során hat földrész, 35 országának hatszáznál is több településén, mintegy ezer helyszínen lobogott a magyarságot jelképező láng, bizonyítva ezzel Babits Mihály 1936-ban írt, A Szózat ünnepére című írásának örök igazát:

„Azt a hazát, melyről a Szózat zeng, el nem veheti senki, meg nem csonkíthatja senki. Az visszavonhatatlanul hozzánk tartozik. Magunkban hordozzuk éppen annyira, mint ahogy ő hordoz bennünket; általa és benne vagyunk, akik vagyunk, s ha ő nem volna, mi se lennénk többé. Ez az a föld, „amelyhez annyi szent nevet egy ezredév csatolt”; ahol számunkra a Szabadság zászlóit hordozták. Ezen a földön nem fog az erőszak! Ha egyszer hazánk volt, örökre az marad, még magunktól sem mondhatunk le róla, mert akkor magunkról mondanánk le. Ezért kell híveknek” lennünk hozzá „rendületlen”; kívüle valóban „nincsen számunkra hely”. Ez a haza egységes és oszthatatlan: őseink emléke, szabadságunk megszokása, jogaink méltósága, kultúránk hagyománya, nagy költőink szava, mind benne van és vele értődik.”

Nezsény