Kárpátalja területén az évszázadok során számos vár nyújtott menedéket a népnek s uralkodóiknak az ellenség támadásai elől. Ezek közül az egyik legismertebb a Nevickei vár.
Ungvártól mintegy 12 kilométerre, a Vajda-patak és az Ung-folyó által közrefogott 260 m magas vulkanikus sziklán magasodik a nevickei várrom. A hajdanán az Uzsoki-hágóhoz vezető út őrzését szolgáló vár sokszor cserélt gazdát. Keletkezése egészen a XII. századig nyúlik vissza: ekkor már egy földvár igyekezett biztosítani a magyar királyi érdekeket. Később az erődöt folyamatosan építették, bővítették, elsőként egy kör alakú lakótornyot emeltek hozzá kőből. A várat 1279-ben IV. László az Aba családnak ajándékozta, akik négyszögletes toronnyal erősítették meg azt. Következő ura Károly Róbert volt 1317-ben, majd 1328-ban a Drugethek tettek szert rá. A gyakorta cserélődő várurak folyamatosan bővítették, erősítették az építményt. Végül a XVI. században nyerte el végleges alakját. A XVI. század második felében a várat birtokló Drugeth család két pártra szakadt, s az erőd hol a család egyik, hol pedig a másik részének igényeit szolgálta. 1619-ben Bethlen Gábor, majd 1644-ben I. Rákóczi György vette be. A vár utolsó ura attól való félelmében, hogy a császáriak a vele folytatott háború során esetleg felhasználják ellene, leromboltatta. A híres vár azóta romokban hever, s csak a krónikákból ismerjük bús falainak kalandos történetét.
A vár keletkezését ki így, ki úgy meséli, s nehéz lenne utánajárni, kinek is van igaza. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy az erős várfalakat szívós örökzöld borostyán borította, s a ma a romokon zöldellő növény útját követve szerelmi dráma nyomaira bukkanhatunk:
„Gara, Munkács hercege, jegyben járt a szépséges Perényi Krisztina baronesszel. A házasságból azonban semmi sem lett: a bárókisasszonyt elhódította tőle Upor, a nevickei várúr.
A sértett herceg bosszút esküdött és sereggel indult Nevicke ellen, hogy vérrel mossa le a rajta esett gyalázatot.
A nem várt támadás készületlenül érte Uport. A várban nem volt elegendő lőszer és eleség. Így hát Upor alkudozásokba volt kénytelen bocsátkozni… Szorultságában nagy váltságdíjat ajánlott fel ellenfelének.
– Pénzem az van nékem is elég, de nincs felségem – mondta Gara válaszképpen. – Add becsületszavad, hogy ha lányod születik, tizenhat éves korában nekem adod feleségül, s én elvonulok seregemmel.
Azt remélve, hogy a herceg időközben megnősül vagy csatában esik el, Upor elfogadta a feltételt.
Egy év múlva Upornak leánya született, akit Juditnak kereszteltek. A herceggel kapcsolatos titkos reményei azonban nem váltak valóra…
Telt-múlt az idő, s Judit gyönyörű szép hajadonná lett. Sejtelme sem volt a régi egyezségről, s beleszeretett apja solymászába.
Hamarosan azonban elérkezett tizenhatodik születésnapja, s Gara herceg jelentkezett a menyasszonyáért.
Judit azonban hallani sem akart az apjával egyidős, s már öregedő hercegről. Erre apja, hogy adott szavát megtartsa, erőszakhoz folyamodott, s lányát bezáratta az egyik toronyszobába. Közben pedig kitűzte az esküvő napját. A lovagteremben összegyűlt az előkelő násznép. Mielőtt azonban a lakodalmi menet elindult volna a várkápolnába, Judit hirtelen felrántotta a terem ablakát, s levetette magát a tátongó mélységbe. Vére pirosra festette a várhegy szikláit.
A kiomló vér bosszúért kiáltott. És a büntetés nem maradt el: hirtelen villám csapott az ártatlan vérrel beszennyezett várba, s egész népével együtt elpusztította.
Azóta áll romokban Nevicke titokzatos vára. Judit kiömlő vére pedig borostyánná vált, amely örökzöld lombjával most is befutja a várhegy meredek szikláit a hű szerelem hervadhatatlan jelképéül.”
A szöveg forrása: Kárpátalja.ma
